Ö𝚁Ö𝙺𝚂É𝙶 (𝙷𝙰𝚆𝙰𝙸𝙸 𝙵𝙸𝚅𝙴-０ 𝙵𝙰𝙽𝙵𝙸𝙲𝚃𝙸𝙾𝙽)

𝟽. 𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃

VERONICA

– Nézd, Ronnie! – mondja Grace, amikor kiszállunk a Camaróból. – Nem szégyen az, ha sírtál az este. Elhiszem, hogy felkavart, hogy újra találkoztatok, mivel Jesse volt életed első nagybetűs szerelme, persze, hogy még mindig érzel iránta valamit. Nem mondta, hogy felhív majd? Vagy hogy ír–e?

Megrázom a fejemet.

– Semmi ilyenről nem volt szó – közlöm aztán. – De jobb is így. Visszament New Yorkba, élheti az életét, ahogy én is az enyémet.

– Ha legközelebb nem egyedül akarsz sírni, engem nyugodtan felhívhatsz és akkor sírunk együtt, jó? – ajánlja fel a társam nevetve, közben pedig megérkezünk oda, ahol Jen és Ethan vannak.

Fura módon nem látom a hullát, annak ellenére, hogy a riasztásban gyilkosság szerepelt, bár a helyszínen korzózó rendőrök láttán érzem, az üzenet nem volt téves. Akkor meg mi a fene folyik itt?

– Sziasztok! Mit tudunk eddig? Ki az áldozat? – teszem fel a kérdéssort szokás szerint, mire a hadnagy és a tiszt összenéznek.

– Lehet, hogy jobb lenne, ha ezt most kihagynád, főnök – pillant rám Benward. Az arcáról sok mindent nem tudok leolvasni, holott általában olyan, mint egy nyitott könyv.

Felhúzom a szemöldökömet.

– Miért tennék ilyet?

– Tényleg, Veronica! – veszi magához a szót Coopet. – Menj haza, mi intézzük ezt! Ugye, Grace?

A társam bólint, habár szerintem ő sem tudja igazán, mi ez az egész.

– Na, jó! Ki vele! – mondom picit felemelt hanggal. – Mit nem akartok elmondani nekem?

Végül a két munkatársam egy–egy sóhajtást követően az áldozathoz vezetnek.

A levegő abban a pillanatban szorul a tüdőmbe, amint elém tárul a látvány.

Már mindent értek, bár nem tudom, mit gondoljak.

Először teljes megdöbbenést érzek, aztán mérhetetlen dühöt.

Az öklömet összeszorítom, mintha készülnék valakit megütni, ezalatt egy könnycsepp tör utat magának, melyet gyorsan letörlök, nehogy a többiek észrevegyék. Nem mutathatok gyengeséget, azt nem engedhetem meg magamnak. Éppen elég, hogy a tegnapi estét végigsírtam, aminek következményeként azóta is ég a szemem, az pont nem hiányzik, hogy a csapatom és a komplett rendőrség előtt törjek meg.

Végig pillantok az áldozaton. Kék egyenruháját viseli, bal oldalt a mellkasán a rengeteg kitüntetései sorakoznak és az a bizonyos szigonyos jelvény.

A szívem nagyot dobban.

– Ronnie, ismerted őt? – szólal meg Grace halkan, és ezzel egyszerre végigsimít a hátamon.

– Igen – felelem gombóccal a torkomban. – Ő Ryan Ward sorhajókapitány. Egy SEAL csapatban szolgáltunk.

De többek voltunk, mint csapattársak. Igazi barátomnak mondhattam, mert akárhányszor szükség volt rá, neki kiönthettem a szívemet. Nem lehetek elég hálás azért, amit értem tett – hogy akkor is tartotta bennem a lelket, amikor majdnem feladtam. Kicsit olyan volt számomra, mint egy báty.

Volt.

Még belegondolni is egy szúrással ér fel a mellkasomban.

– Nagyon sajnáljuk – közli Jen, míg Ethan egyetértően bólint.

Az orvosszakértő ekkor érkezik meg hozzánk, majd – mivel Benwarddal és Cooperrel már találkoztak – felénk biccent.

– Parancsnok! Nyomozó! – köszönt minket, aztán rögtön belekezd az előzetes vizsgálatba.