Ö𝚁Ö𝙺𝚂É𝙶 (𝙷𝙰𝚆𝙰𝙸𝙸 𝙵𝙸𝚅𝙴-０ 𝙵𝙰𝙽𝙵𝙸𝙲𝚃𝙸𝙾𝙽)

𝟿. 𝙵𝙴𝙹𝙴𝚉𝙴𝚃

VERONICA

Grace, Ethan és jómagam a központban vagyunk, mindenki a saját kis irodájában végzi a dolgát. Jenny ma még nem volt benn, de ő már megírta a jelentéseket, a mi munkaidőnk pedig nem kötött, ami néha áldás, néha pedig maga a pokol.

A gépelésben az asztalomon lévő vezetékes telefon csörgése szakít ki.

– McGarrett! – szólok bele, amint a fülemhez tartom a készüléket.

– Parancsnok! – szólít meg az egyik biztonsági őr. – Lejönnének? Van egy kis probléma a főbejáratnál.

– Megyünk azonnal! – vágom rá, aztán megszakítom a hívást, és rögtön tájékoztatom a hiányos csapatot.

Néhány másodperccel később hárman haladunk lefelé a lépcsőn, egyenesen a beléptető kapuig, ahol a biztonsági őr, aki hívott, azonnal észlel minket és elénk lép.

– Mi történt? – pillant körbe Grace csípőre tett kezekkel.

– Ez az úr – biccent a fejével a társa mellett álló férfira – be akart menni magukhoz, de mivel mi nem kaptunk tájékoztatást arról, hogy várják, ezért a protokoll szerint jártunk el, azaz feltartóztattuk. Ő erre kiabálni kezdett, hogy mindenképpen beszélnie kell a Five-0 parancsnokával, és őszintén szólva, habár nem vagyok rá büszke, de majdnem sikerül elvennie a fegyveremet – tájékoztat az őr csalódottsággal a hangjában.

– Mit akar tőled? – néz rám Ethan felhúzott szemöldökkel.

Nos, ez jó kérdés, kölyök!

– Rögtön megtudjuk – válaszolom, és egyenesen a szóban forgó férfihez sétálok, míg a két kollégám követ. Amint elérek elé, a kezembe veszem az eddig oldalamra erősített jelvényemet. – Veronica McGarrett parancsnok vagyok a Five-0–tól. Beszélni akart velem?

– Parancsnok! – fordul felém az úr, láthatóan némileg megkönnyebbülve. – Igen, ahogy mondja. A nevem Ray Irwin.

– Hadd halljam, miről lenne szó!

A férfi egy pillanatra a földre vezeti a tekintetét, majd mikor újra összetalálkozik az övé az enyémmel, végtelen félelmet és dühöt látok megcsillanni a barna szempárban.

– Segítenie kell! Elrabolták a fiamat!

●・○・●・○・●

Az irodámban:

– Szóval, Mr. Irwin, kezdje el az elejéről! Mondja el, mi történt a fiával! – mondom az asztalomnak támaszkodva.

Ray felsóhajt.

– Eric a szobájában játszott, én pedig éppen a reggelit készítettem neki – kezd bele a történetbe. – Tudják, elváltunk a feleségemmel, a fiam pedig velem maradt, nekem ítélte meg a bíróság. Szóval éppen készült a rántotta, amikor csengettek, így természetesen ajtót nyitottam, de senki sem állt előtte, pedig még ki is léptem, de egy árva lelket sem láttam. Aztán visszamentem a konyhába, leraktam az asztalra az elkészült rántottát és szóltam Ericnek. Mivel nem válaszolt, bementem a szobájába – Az egész itt kezd egyre biztosabb lenni, holott még nem is hallottuk az egészet. Mégis az ilyen esetek valamilyen szinte sablonra épülnek, és nekünk azt kell kitalálnunk, hogy mi az, ami azon felül van. – Az ablakot nyitva találtam, ami egészen biztosan nem volt az korábban, a fiamnak pedig nyoma sem volt. Ahogy ráeszméltem, hogy elrabolták, rögtön rohantam ide. Csak a Five-0–ban bízom, parancsnok. Tudom, hogy az apja vezette annak idején az egységet, és azt is, hogy milyen remek munkát végzett. Ha maga fele annyira is jó, nekem már az is elég, mert tudom, hogy mindent meg fog tenni, hogy megtalálja Ericet.