Shigaraki naplója

Fáradt

Elfáradtam már a sok szenvedéstől. Elfáradtam mindentől. Elegem van a maszk hordásából, elegem van az önmagam megjátszásából. Elegem van a felesleges drámákból, az egymás lelkének és testének cibálásából. A fejem széthasad, már a füleim is fájnak, mert a fejemben lévő hangzavar már nem normális beszéd, suttogás, hanem ordibálás. Hányingerig fojtom magamba a sírást, s már addig fojtom minden érzelmemet, hogy járni alig bírok. Alig hogy felülök, már visszaesek, annyira nem bírja már a testem. Kimerültem. Egyszerűen már semmit se csinálok. Az ételt, italt és alvást is úgy erőltetem, azt a nagyon minimálisat is, ami eddig volt vagy még kevesebbet. Egyszerűen már nem bírom. Csak azt akarom hogy vége legyen. Elegem van a gyomromban lévő görcstől már csak azért, mert felkeltem 2 perc alvás után, elegem van a szívem szorulásától, mintha csak facsarnák, elegem van a sok fájdalomból, amit szerzek, elegem van, hogy saját véremre megyek, s azt ismét törölhetem fel 1000. alkalommal. Elegem van a próbálkozásaimból, mert mindig visszaesek, elegem van a szenvedésből, végre csak aludni akarok. Elegem van, hogy nem tudok sírni, mert ha valaki meglátja, egyből le leszek cseszve, hogy már megint mi bajom van. Csak valaki vállára akarnék dőlni, hogy kiadhassam magamból. Nem kérek semmi mást, csak egy ölelést, hátha az megnyugtat. De ez lehetetlen...Mert nem akarok másokat terhelni és nem tudok olyankor sírni, pedig most is. Itt tartom vissza a sírásomat és fekve is szinte reszketek, ezt a kis tartást is alig bírom megtartani, ha pedig megpróbálok felállni, egyből a földre esek. Aludni akarok végre. Aludni a csendben, aludni a nyugalomban, aludni egy világban, ahol nem kell szenvednem. Egy olyan álmot szeretnék, ahonnan soha többé nem kelek fel.