Még egy szerelmes sztori

1.

  - Hamarosan éhen fogok halni! - Köszöntöttem édesanyámat a lépcsőn lefele jövet, már az egyenruhámban. Ő csak kuncogott ezen, és kedvesen így felelt:

  - Hamarosan kész a tükörtojásod. Ülj le, még fél perc. - Mondta, és visszafordult a serpenyő felé. Én ledobtam magam a székre.

 Kikaptam a telefonom a zsebemből, és pötyögni kezdtem. Dave a legjobb barátom... És édesanyám expasijának a fia. Igen, kissé furcsa volt, mikor először találkoztunk. Azt hittem rosszabb lesz. Még most is emlékszem milyen volt két évvel ezelőtt, mikor anyám körbeugrándozott a hírrel, hogy lehet lesz egy bátyám...

"  - Hát nem csodás? És egy korosztály vagytok! Biztos jól megfogjátok érteni egymást."

  Az első gondolatom persze az volt, hogy valószínűleg halálra fog idegesíteni, én meg állandóan a szívatásán leszek. Mármint, persze. Ítélkezni rossz dolog, de az apját ismerve... Nem akartam megbántani anyát, ezért nem mondtam semmit, de a szemforgatást is csak erőnek erejével tudtam megállni. De úgy tűnik, az életben még léteznek kellemes csalódások, és ő az volt. Talán kissé túlzottan kellemes. Hamar közös hullámhosszra kerültünk, még pedig mert már az első pillanattól volt bennünk valami közös: mindketten utáltuk az apját.

  Mikor először megláttam, ahogy belép a lakás ajtaján, láttam rajta, hogy neki is annyi kedve van ehhez az egészhez, mint nekem. Aztán mikor a kínos bemutatkozás után anyám arra kért, mutassam meg a szobát, amit neki készítettünk elő, ha itt szeretne aludni, szinte már szikrázott bennem a harag. "Gyűlölöm az apádat" - köptem elé a szavakat amint beléptünk a szobába. Ő erre vállat vont, és azt mondta: "Nem vagy egyedül. Én is.", szóval így kezdődött a barátságunk, és miután a szüleink szakítottak, mi csak még inkább jobban éreztük magunk együtt. Hiszen semmi sem képes úgy összehozni két embert, mint a valaki más irántik közös gyűlölet. Meg aztán a barátnőm is elhanyagolt a pasija miatt, szóval volt fölös időm bőven erre a tökfejre. Végül egy suliba mentünk, mert egy volt mostohabátyusból a legjobb barátommá lett ez a fiú, aki remélem nem aludt el megint, mert ha megint én kell felkeltenem...

  - Kész is! - Mondta édesanyám, és elém tette a gőzölgő tojást. Már bele is kezdtem volna de, megzörrent a telefonom.

"Már 5 perce itt ácsorgok az utcátok előtt. Ma direkt korábban keltem. Nem szeretnék megint kávét a nyakamba XD " - Én ezen elmosolyodtam, aztán gyorsan felpattantam a székről, elvettem a táskám, és villámgyorsan felhúztam a cipőm.

  - És a reggeli? - Kérdezte anyám. - Nem úgy volt, hogy farkaséhes vagy?

  - Dave már rég odakinn vár, majd veszek valamit a büfében, viszlát anya! - Mondtam, mielőtt becsaptam az ajtót, és elsprinteltem az utca széléig.

  - Tudod... - Lihegtem egy kissé. - Nem az esett jól, hogy nyakon önthettelek, mert elaludtál. Hanem hogy az apád kávéjával öntöttelek nyakon. - Kuncogtam, és lassan elindultam az iskola felé. Dave zsebre dugott kezekkel sétált mellettem. Felvonta a szemöldökét, majd a vállát.

  - A nyakon öntés, az akkor is nyakon öntés. - Mondta, miközben komolynak akart tűnni, de a szája sarkában mosoly bujkált. Megböktem a könyökömmel.  - Mint mindig, ma is makulátlanul tudsz viselkedni. - Nevetett fel öblösen.

  - Ez azért van, mert reggelizni sem hagytál. - Mondtam, majd rebegtetni kezdtem a szempilláim.

  - Mint mindig, ma is nagyon kedves vagy. - Mondta selymesen, és a szemeiben megbánást véltem felfedezni. Olyan lágyan nézett rám, hogy muszáj volt elkapnom a tekintetem róla.

  - Legközelebb írhatnál, ha hamarabb jössz... - Duzzogtam, hogy eltereljem a figyelmem.

  - Talán nem tervezel azért is nyakon önteni, mert hamarabb kelek fel, mint kellene? - Kérdezte játékosan.

  - Még meggondolom. - Szegtem fel az állam.

  Az iskola már csak egy sarokra van innen. Unalmas egy hely, az biztos. Valószínűleg meghalnék az unalomtól, ha ez a tökfej nem lenne itt velem. Ráadásul most az első órát korgó hassal kell végigülnöm...

  - Elég jól nézel ki. Átaludtad az egész éjszakát? Semmi buli? Apád se zárt ki? - Kérdeztem, és ismét oldalba böktem.

  - Honnan tudtad? - Kérdezte, és felnevetett. Én elismerően füttyentettem, és közben átléptem az iskola kapuit.

  Az óra egy kínszenvedés volt, pont ahogy elképzeltem. Nem sokszor hagytam ki a reggelit szóval számíthattam volna rá, hogy egész órán csak finomabbnál finomabb ételekről ábrándoztam, holott tudtam, hogy muszáj lesz beérnem egy büfés szendviccsel. Kicsengetés után jóformán meg sem vártam, hogy a tanár kivonuljon a teremből, felugrottam, és a tökfej majdnem ex-mostohabátyámra mutattam, aki a mellettem ülő széken szunyókálta végig a biológiát. 

  - Te! - szólítottam, fel hangosan. Ő erre csak unott tekintettel válaszolt, míg fejét fel sem emelve a padról nagyot ásított. Megfogtam a karját, és megrántottam. - Egy: tedd oda a kezed, ha ásítasz. Kettő: most köteles vagy eljönni a büfébe, mert miattad hagytam ki a reggelit, és nem akarok egyedül dekkolni a sorban. 

  - Miért az én hibám? Muszáj szívatnod? Nem megyek! - szavait elnyújtotta, akár egy álmos zsémbes kisgyerek. 

  - Ha akarod, - szűkült össze a szemem - fizettem volna neked egy kávét, a nyakon öntésért cserébe. - Piszkáltam meg a körmöm, és hátat fordítottam neki, hogy elinduljak az ajtó fele, - De ha nem... - Valami hirtelen magaslott mellettem, és Dave megint hatalmasat ásított. 

  - A kávé miatt megéri - kacsintott rám, majd kezeit a tarkójára téve sétált az ajtó fele. Én megforgattam a szemem, azért ennyire nem egyszerű jellem. S bár tudtam jól, hogy igazából miattam jön, vagy legalábbis sejtettem, de nem tettem szóvá.

  A büfés sor hosszú volt, és melegszendvics nem maradt már, szóval éppen hogy felfaltam a második csokis kiflimet az osztály fele menet, amikor ránk csengettek. Dave sóhajtott, és hosszabban lépett, így nekem már kocognom kellett. 

  - Nem mindegy, hogy elkésünk-e? - kérdeztem bosszúsan az utolsó falatott rágva.

  - De. - Mondta, és bájosan rám mosolygott. Én megint megforgattam a szemem. Ez komoly? 

  - Néha olyan menthetetlen vagy! - Mondtam, de a morgolódásom ellenére is felragyogott a szemeben a jókedv.