Varázsnet (BEFEJEZETLEN)

6.

Hemione és Piton nehéz napra ébred. Újra feltöltenek egy ficet, méghozzá valaki, akire senki nem gondolt volna. A vége pedig... Na, ezt nem mondom el, tessék elolvasni! :)

Hermione letargikus hangulatban ébredt.
Nem is hitte el, hogy valóban megtörtént, amire emlékezett.
– Lejárattam magam! Pont előtte!
Sírva fakadt. Miután kizokogta magát, feltett az arcára egy fedőbűbájt hogy ne lehessen látni rajta a könnyek nyomait, aztán Ginny segítségével felöltözött, és letámolygott a reggelihez.
Szerencsére aznap nem volt órája Perselusszal, de azért igyekezett nem rápillantani a tanári asztalnál ülőkre. Harry és Ginny aggódva nézte, így nem figyeltek fel rá, hogy a sokat emlegetett professzor szintén mennyire letörten ül a helyén, és alig eszik.

Noha Piton a bájitalnak hála kipihente magát, mégis nyúzottan ébredt. Elvett egy szelet pirítóst, megkente töklekvárral. A felét megette, aztán úgy döntött, ennyi elég is volt a reggeliből, úgysem tud többet enni.
Elhagyta a nagytermet, amit a griffendéles lány megkönnyebbüléssel vett tudomásul. Kicsit fellélegzett, és bár továbbra sem volt étvágya, mégis jobban érezte magát. Elhatározta, hogy nem fog lejönni az ebédhez, sőt a vacsorához sem. Megkéri Dobbyt, hozzon neki valamit a konyháról. Majd ad neki hálából néhány fél pár zoknit. Holnap pedig végre szombat, így nem kell találkoznia a szeretett személlyel egészen hétfőig.
Az órákat aznap egyfajta kábulatban ülte végig, fogalma sem volt, miről volt szó egyáltalán. Szerencsére nem szólították ki felelni.
Binns professzor óráin sem készített jegyzeteket, ami már feltűnt pár embernek, még Ronnak is. Potter azt mondta, Hermionénak fáj a feje, azért nem tudott odafigyelni, de majd kérnek valamit rá Madamme Pomfrey-tól.
Ron ezt hallva el is szaladt a gyengélkedőre, és kért egy főzetet, amit a meghökkent lány kezébe nyomott. Persze úgy tett, mintha megitta volna, de nem tette. Nem ment el az esze, tudta, milyen súlyos mellékhatásai lehetnek, ha valaki feleslegesen iszik meg egy varázsitalt.

Piton sem érezte sokkal jobban magát, ami azt illeti. Csak a rutin segítette át az aznapi óráin, feladatain.
Kócos, tudálékos, szemtelen kis fruska! – füstölgött, de aztán jobban belegondolva ezeket a megállapításait korrigálta. – Bár, mostanában már nem is kócos a haja, igaz, sokat tud, de ez nem hiba. Ami pedig azt illeti, nem szemtelen, és egyáltalán nem mondható kislánynak, hiszen már felnőtt. Viszont akkor is…
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejében a tanítás ideje alatt.

Az aznap délután tartott tanári értekezleten még annyira sem figyelt, mint egyébként szokott, süketen és vakon ülte végig az egészet. Mikor befejeződött, rábólintott a döntésre, de sejtelme sem volt, mire szavazott. Alighanem még a saját kivégzését is helyeselte volna akkor. Egész idő alatt szórakozottan firkálgatott a kezében tartott mappa egyik üres lapjára. Mire észbe kapott, már az összes oktató elhagyta a termet, csak Dumbledore tartózkodott még ott. Megkerülte a székét, és ránézett a papírra.
– Nagyon hasonlít! Sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen tehetséged is van, fiam – jegyezte meg.
A bájitalmesterben csak ekkor tudatosult, mit is művelt tulajdonképpen. A gyűlés teljes időtartalma alatt Hermione Grangert rajzolta le, méghozzá nagyon élethűen.
Dühösen összegyűrte a papírt, és bedobta a kandallóba.
Aztán kisietett a helyiségből, tudomást sem véve a felettese mindent tudó mosolyáról.

– Mi a baj, denevérlány? – érdeklődött Potter Hermionénál.
– Harry! – harsant fel a szemrehányó kiáltás a két barátnő torkából.
– Valami gond van? – értetlenkedett a fiú, mire Ginny a közeledő diákok felé intett, akik nyilván jól hallhatták az iménti felkiáltást.
– Nocsak! Miért hívnak téged denevérlánynak? – érdeklődött Blase Zambini.
– Hááát – nyújtotta a szót Harry. – Tegnap meg akart fogni egy denevért, csak nem sikerült neki.
– Tényleg? – lelkesedett be Luna. – Kék volt a szárnya? Mert a kék szárnyú egy különleges alfaj. A sumátrai kék szárnyú vámpírdenevér kereszteződött az angol… – Azonban nem folytathatta a kiselőadást.
– Denevér? Ki nem állhatom őket! – borzongott össze undorodva Ron.
– Nem baj, Hermione, találsz majd másikat helyette – biztatta Neville.
– Akarod, hogy fogjunk neked egyet? – jelentkeztek kórusban a Weasley ikrek.
– Remek, máris indulhatunk! – szólt közbe Seamus Finnigen.
– Denevérekre fogunk vadászni! – lelkesedtek be a Creevey testvérek is.
– Lazítsatok már, fiúk, a végén még fáradtak lesztek a holnaputáni meccsen. Nem olyan jó érzés megverni titeket a kvidicsben, ha nem vagytok formában. Granger nyilván nem fogja kifogásolni, ha csak később fogtok neki egy olyan madarat. – hurrogta le őket Peter Harper, a mardekár csapatának hajtója.
– Peter, mint azt mindenki tudja, rajtad kívül, persze, a denevér nem madár, hanem egy emlős, és egyébként sem akarja már megfogni. Ugye? – fordult Ginny a barátnőjéhez.
– Természetesen nem, csak egy hirtelen ötlet volt – suttogta Granger paprikapirosan.
Kínosan érezte magát, mintha leleplezték volna.
– Fel a fejjel, kislány – biztatta Draco, aki sejtette, miért jött zavarba a bőregér említésétől. – Gyertek, fiúk, menjünk ebédelni. Hermione, ismered ezt a dalt?
Elkezdte énekelni, később pedig a többiek is csatlakoztak hozzá, és dalolva fordultak be a sarkon: