Varázsnet (BEFEJEZETLEN)

12.

Másnap szerda volt, Halloween napja. A varázslók nagyon szerették ezt az ünnepet, a diákokat sokszor várta valami rendkívüli dolog aznap.
Reggel is a nagyterembe érve a megszokott dekoráción kívül egy óriási sütőtököt láttak, amiben elvarázsolt tábortűz égett. Akár mellé is lehetett telepedni. Valamint a mennyezet alatt közvetlenül csapkodó élő denevérek fogadták őket.

Hermione persze rögtön a kedvencét kereste köztük, de némi kutatás után valahogy biztosra vette, nincs a többiek között. Úgy érezte, ezer közül is megismerné a kicsit. Különben is, a fenn csapkodó bőregerek túl nagyok voltak. Kezdte azt hinni, hogy a pici tényleg egyedi és különleges, nem csak ő látja annak.

De más is figyelmet érdemelt, az asztalokra helyezett mini seprűcskék is, amelyeknek a nyelén mindenkinek szerepelt a neve. Mihelyt egy diák az asztala közelébe ért, a pici seprű felszállt, az illető arca elé lebegett, és a helyére kísérte.
Mivel ezen a napon a tanulók valamiért csak egyszerre mehettek be a nagyterembe, páran kicsit csalódottak voltak, mert többre számítottak.
Ami azt illeti, meg is kapták.
Mikor már mindenki leült, furcsa ziháló hang hallatszott, a végén két nagy koppanással, és a nézők szeme előtt két, addig nyilván kiábrándító bűbájjal elrejtett kék telefonfülke bontakozott ki.
Nem voltak hétköznapi fülkék. Nemcsak a színük és amiatt, hogy fából voltak, de a felirat sem stimmelt. Ugyanis nem a telefon, hanem a POLICE BOX felirat állt rajtuk.
A mugli származású varázslótanoncok némelyike sejtett valamit.
Vajon mit kereshetnek itt? – kérdezték maguktól és egymástól is a teremben lévők, Dumbledore viszont csak ült az asztalfőn mindentudó mosollyal. Ő nyilván már be volt avatva, hiszen azt is meg kellett szervezni, hogy mindenki, még a tanárok is, csak egyszerre jöhessenek be.
A válaszra nem kellett sokáig várni, mivel mindkét doboz ajtaja nyikorogva egyszerre tárult fel, és fülig érő vigyorral a Weasley ikrek léptek ki belőle.
Ám ezúttal nem voltak egyformák. Egyikük barna zakót, felzselézett barna hajat és piros tornacipőt viselt. A másik pedig halványabb öltönyt, kicsit rövidebb nadrággal, fekete cipővel, csokornyakkendővel, mindezt megkoronázta egy kicsit hosszabb barna hajjal, amit elég furcsán fésült át a fején. Páran tudták, miről van szó.
– Nahát, a két Doktor!
– Most melyik bolygóról jöttetek?
– Vigyázzatok, nehogy időparadoxon legyen ebből, nem lehettek egy helyen! –nevettek a mugli származású diákok.

– Helló, én vagyok a Doktor! – Lépett oda Fred mint tornacipős tízedik Doktor, Dumbledore-hoz, és lelkesen megrázta a kezét.
– Én is az vagyok! – „duzzogott” George, mint csokornyakkendős tizenegyedik Doktor.
Ő is Dumbledore-hoz lépett oda, és a bal kezét rázta meg.
– Helló, azért jöttünk, mert üzent nekünk. – Mindketten felmutattak egy műanyag igazolványtokot, amiben egy üres papírlap díszelgett.
– Segítséget kért. Valami Voldemortról volt szó, ha jól értettük – szállt be a csokornyakkendős is a társalgásba.
– Sajnos, attól tartok, késtek egy jó pár évet, az első felbukkanása óta – somolygott Dumbledore. – Időközben megoldottuk a problémát. A tanulóink is nagy segítséget nyújtottak, többek között a Weasley testvérek is.
– Nos, akkor nincs más hátra, mint hogy kárpótlásképpen a késésért mindenkinek felajánljunk egy idegenvezetést az űrhajónkban – bökött George a két fülkére.
– Gyerekek, ki szeretné látni a Tardist? – érdeklődött Fred is.

Akik tudták, miről volt szó azért, akik nem, azért tódultak be a két nyilvánvalóan tágítóbűbájjal kezelt dobozba. Természetesen Granger is köztük volt. Most már sejtette azt is, miért volt csettintés a jelszava az igazgatói irodának. Lelkesen nézte végig a két űrhajó belsejét. Teljesen olyanok voltak, mint a filmsorozatban.
A testvérpár már hetek óta minden szabad percében ezen dolgozott a Szükség Szobájában. Még pár kapcsolódó helyiséget is kialakítottak hozzájuk. A reggeli aznap jelentős csúszásban volt, mert egy óra hosszába került, mire alaposan megnéztek mindent.