Varázsnet (BEFEJEZETLEN)

13.

Granger boldog volt. Túl volt egy csodálatos órán Perselusszal, ahol ketten voltak, és csakis vele foglalkozott. De tudta, hogy ez a kiváltság hamar visszavonásra kerülhet, ha nem igyekszik eléggé, ha nem tanul rendesen.
Tehát első dolga volt, hogy elmenjen a könyvtárba, és ott a jegyzeteit átnézve szépen letisztázza a tanártól hallott információkat.
Aztán megcsinálta a leckéit, és felkészült a következő napi tananyagokból is. Este tizenegykor fáradtan botorkált vissza a klubhelyiségbe. Persze Harry és Ginny már várták.
– Na, mesélj már! Milyen volt Pitonnál? – húzta félre egy sarokba a vörös hajú lány.
– Nagyon jó volt – mosolygott Hermione. – Több hónap alatt sem tanultam ennyi érdekes dolgot a tanteremben.
– Csak ennyi? – biggyesztette a száját a másik lány.
– Igen, csak ennyi – vont vállat Granger, és felment a hálóterembe.
Ott persze elmondta Ginnynek azt, amit Harry előtt nem mert: hogyan ért hozzá Perselus a hátához.
Persze a Weasley lány ettől nagyon belelkesedett, alig tudta csendre inteni. Szerencsére a fürdőszobában beszélgettek, és a többiek már aludtak.

Aznap éjjel rémálma volt. A bájitaltanár gyorsan darálta az információkat, és ő nem tudta követni. Mikor erre Piton rájött, rákiabált.
„Ha még erre sem képes, akkor ne jöjjön többet hozzám! Sőt, a legjobb lesz, ha még a Roxfortból is elmegy! Ezennel eltanácsolom!” Aztán becsapta mögötte az iskola kapuját.
Persze erre fel is ébredt, egy ideig eltartott, míg lecsillapodott, de aztán megnyugodva aludt vissza, hiszen csak álom volt.

Délután ugyanúgy ment Fricshez, aztán különórára, mint előző nap. Bár nem gondolta volna, de valójában jólesett neki rendbetenni a régi gondnoki szobát. Nem is hagyta volna ott szívesen, ha nem Perselushoz kellett volna mennie utána. Most, hogy egymagának kellett végigjárnia a lépcsőket, útközben kicsit jobban körülnézett. Látta már, miért nem fedezte fel eddig senki ezt a szakaszt: minden egyes lépcső után olyan folyosószakaszra került, amely bizonyos távolság után be volt falazva. Volt ugyan néhány ajtó a folyosókon, ám ezek is csak elhagyatott termekbe vezettek és pár régi raktárba. Legalábbis az a pár, ahova sietősen bekukkantott.

– Késett! – fogadta morcosan Piton mikor végre rákoppintott az ajtó kilincsére, és bement a laborba. – Negyedóráig tartott feljönnie ide?
– Ó, én igazán sajnálom, de most magamban jöttem…
– Nem fogom mindannyiszor fogni a kezét, valahányszor idejön. Késett, és ennyivel is kevesebb időt tudok magára szánni, mert utána dolgom van.

Hermione kicsit elkeseredett, de azért nemsokára újra belefeledkezett a bájitalfőzésbe. Most még rövidebb volt az idő, mint a múltkor, és nemsokára újra megérezte a hátán azt a bizonyos könnyű érintést.
– Menjen, Miss Granger, vége az órának – mondta bársonyos, nyugodt hangon a tanár.
Mivel elhatározta, hogy nem haragítja meg többet a professzort, a griffendéles gyorsan összeszedte a jegyzeteit, és elköszönt.
– Miss Granger, ezt leejtette… – hívta vissza a tanár, és átadott neki egy ottfelejtett pergamenlapot. Mikor átvette, Perselus hosszú, karcsú ujjai egy pillanatra hozzáértek a lány kezéhez, aki úgy érezte, mintha könnyebb áramütés száguldott volna át az erein. Kiment az ajtón, és meghatottan nézte a kezét.
„Hozzám ért! Hozzám ért!” Megszagolta az ujjait, amik máris átvették Piton jellegzetes illatát. Elővett egy tiszta zsebkendőt, és megtörölte vele a kezét. Gondosan összehajtotta, és konzerválóbűbájt szórt rá. Ilyen módon akár évekig képes lesz megőrizni az illatot és az érintésének emlékét.

A nap hátralevő része ugyanúgy telt, mint az előző nap. Aztán a péntek is nagyon hamar elmúlt.

Szombat reggel azzal az elkeserítő tudattal ébredt, hogy aznap nem kell különórára mennie. Persze volt tanulnivalója, rengeteg, ám mivel kora reggel nekifogott, délután ötre már befejezte, és csak ténfergett a folyosókon.
Aztán arra tért magához, hogy újra a szépen cizellált betűket olvassa a régi gondnoki iroda ajtaján. A szíve odahúzta.
„Most megnézhetném, mi van azokban a régi tantermekben! Ha már órára nem mehetek…”