A hét a megszokottól is sokkal nyugodtabban telt. Dolgoztam, bejártam az iskolába -amikor muszáj volt-, Niallel minden este együtt sétáltattuk Babyt. A kezdeti kínos csenden hamar felül tudtunk kerekedni. Csak annyi változott, hogy szabadabban beszéltünk egymással, az eddigi kedveskedést felváltották a sokszor arcpirító beszólogatások. Nem voltak már tabu témáink egymás előtt. Úgy éreztem, hogy Niallel semmi sem nehéz, egy új oldala kezdett ugyanis megnyílni felém: a gondtalan, mindig jókedvű srác, aki megpróbálja a legrosszabból is kihozni a legjobbat. Minden este elpanaszoltam, hogy mi történt napközben és információt szolgáltattam a stúdiójáról. Azt is megosztotta velem, hogy nem csak másoknak fog zenéket készíteni az új helyen, hanem magának is. Írt már pár dalt, ami szerinte albumgyanús. Úgy vélte, hogy nekünk köszönheti az új lendületet, ahogyan ő fogalmazott: életet hoztunk a mindennapjaiba. Ami Kevin részéről igaz is volt, hiszen éjjel-nappal együtt voltak, meccset néztek, poénkodtak, videójátékokat játszottak. Kevinnek azt hiszem könnyű volt beilleszkednie Niall életébe, ugyanis hasonlóképpen -luxusban- nőtt fel. Ami engem illett, én egy kicsit nehezebben szoktam meg az átmeneti helyünket.
Az együtt töltött éjszakánk után mintha csak árnyéka lettem volna önmagamnak. Próbáltam elfojtani magamban minden érzést és szomorúságot, így a környezetem nem figyelt fel a viselkedésemre. Ha tehettem volna, bármelyik pillanatban visszamentem volna az időben, hogy semmissé tegyem a történteket. De nem tehettem. Kettős érzések kavarogtak bennem, mert Niall nagyon jó havernak bizonyult, de miután férfiként kezdtem rá tekinteni, már nem tudtam kiverni a fejemből.
Nap, mint nap vágyakozva pillantottam Niall után, mindenhova követett az emléke és azok a boldog percek/órák, amiket együtt éltünk át. A hormonjaim megpróbálták átvenni az irányítást a testem fölött. Mondhatni a legnagyobb szarba kevertem saját magam és nagyon jól tudtam, hogy nincs belőle egyszerű kiút. Így indultam neki a pénteki „welcome" bulimnak.
Kisminkeltem magam, felvettem egy csinos, de mégis laza ruhát és egy magassarkú cipőt. Elégedetten néztem magam a tükörben pár másodpercig, majd a táskámat megfogva lesiettem a lépcsőn. A fiúk a szokásos módon a tévé előtt ültek, a nagy helyiséget csak a készülék fénye világította meg.
-Este valaki majd beenged, ha becsengetek? -kérdeztem, miközben a táskámban kotorásztam. Az egészet fel kellett túrnom, hogy megtaláljam a kulcsomat.
-Hová mész? -kérdezte Kevin, csak fél szemmel rám pillantva. -Húha. -mint akinek leesett, hogy mit lát, hirtelen visszafordult felém. Niallnek sem kellett ennél több, azonnal magamon éreztem a tekintetét.
-Már mondtam, nem emlékszel? Welcome bulit szerveztek nekem a cégnél. – rá sem bírtam nézni Niallre, megőrjített volna, ha valamit látok a szemében. Csak hátat fordítottam, felkaptam a fogasról a kabátomat és már zártam is be magam mögött az ajtót.
***
Már az érkezésemkor rengetegen voltak a pubban, ahová a bulit szervezték. Egy darabig keresgélnem kellett a csapatunkat, de aztán az egyik hátsó asztalnál megpillantottam őket. Vance és Mark között kaptam helyet, ahogy végignéztem az asztalon, már mindenki előtt volt egy üres pohár, így én sem voltam rest, azonnal rendeltem valami rövidet -amit Mark mondott- és egy sört. Amikor megérkezett a pincér a rendelésemmel közösen koccintottunk és elindult a buli.
Az idő múlásával -és az egyre növekvő véralkohol szinttel- mindenki kezdett egyre jobban feloldódni. Akikről azt gondoltam, hogy érett, felnőtt nők önkéntelenül vihogtak a bugyuta sztorikon. Kicsit úgy éreztem, hogy mindenkit túlbecsültem, nem voltak ők sem mások, csak emberek, akik együtt dolgoznak és egy péntek estén jól szeretnék érezni magukat. Mer -aki vörös haját mindig szoros kontyban hordta- ötletére tizenegy óra tájékában elkezdődött a karaoke, amiről előtte senki egy szót sem ejtett. Nem tudom mi volt gázabb, a kilencvenes évek slágereit hamisan éneklő irodai alkalmazottak vagy a rájuk vonagló kollégák. A csapatszellem növelésnek érdekében én is beszálltam a partiba, teli torokból üvöltöttem a Torn-t, miközben Mark és Dave nyomták a dal alatt a vokált. Mondanom sem kell, mindenki jól szórakozott rajtunk. Rég éreztem magam ennyire jól.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Legal
Romantizm"-Nem a titkárnő vagyok. -Oké, Bee." Történetünk főszereplője Bee, aki huszonnégy évesen megkapja élete első igazi munkáját. (A gyorséttermi diákmunka nem számít IGAZI munkának.) Azonban meglepő módon nem csak az egyetem utolsó évével, legjobb barát...
