Legal

12. Fejezet

Jelmagyarázat: dőlt betűs beszélgetés magyar nyelven történik.

Jó olvasást!

Niall eltűnt a szobájában, csak halkan halottam, ahogyan telefonál valakivel. Én sem tétlenkedtem, egy hátizsákban bedobáltam néhány napra való ruhát, a laptopomat és a töltőimet. Az egyik fiók mélyéről előrángattam az útlevelem és már az ajtóban toporogva vártam Niallre, aki nem akart megérkezni. Végül csak kinyílt az ajtaja, lába között Baby tört előre, Niall kezében nagy utazótáskát fogott, szájában az útlevelét tartotta, miközben még a telefonján pötyögött fél kézzel.

-Két perc és itt van a taxi. -nézett rám, arcát már csak a telefonja képernyője világította be. Könnyek gyűltek a szememben, összeszorítottam a szám. Nem volt időm szétesni.

A következő pillanatban esett le az előbb látott táska.

-Te is jössz? -a hátizsákom pántját szorongattam. Nem is tudom, hogy mit vártam tőle válaszként. Nem akartam sehova sem menni nélküle.

-Nem hagylak egyedül menni. -behúzta maga mögött az ajtaját és megindult a lépcső felé. -Meg amúgy is az én magángépemmel megyünk, vagy mi.

-Majd később kiakadok a magángépeden. -a hátamra vettem a táskám és követtem lefelé. Az előszobában kényelmes edzőcipőbe bújtam és egy laza, de kellően vastag dzsekit vettem magamra.

Ahogyan Niall mondta, a fekete taxi már a kapu előtt állt. A sofőr kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, mindketten bemásztunk. Jöhetett a repülőtérre vezető út, amit egészen máshogy töltöttünk el. Niall továbbra is telefonált, csak annyit hallottam felőle, hogy „felszállási engedély", „Budapest", meg hogy „nem érdekli". Én addig csak a kijelzőmet fel-fel villantva az időt néztem, vártam, hogy teljenek az órák és végre otthon legyek a családommal, akiknek szüksége volt rám.

Talán hamarabb is kitalálhattam volna, de csak a repülőtér ajtajában állva vettem észre, hogy nagyon nem a Luton-on voltunk. Egyenesen a repülőtér oldalsó bejáratán hajtottunk be a taxival. Niallnek csak az ablakot kellett lehúznia egy kicsit, azonnal tovább is engedett minket az őr. Egy nagy hangár felé vettük az irányt, az autó konkrétan a karcsú, egészen kicsinek mondható gép mellett parkolt le. A csomagtartóhoz fordultam a cuccaimért, de akkor már egy elegáns ingbe öltözött úriember a táskámat a kezébe véve igyekezett a gép felé. Niall finoman a hátamra csúsztatta a kezét, amelytől forróság áradt szét bennem.

-Gyere, üljünk fel. Elsőbbségi felszállást kaptunk. -nézett rám, szemeiben nem múló aggodalmat véltem felfedezni.

-Itt nincs kapu? Meg motozás? -néztem fel rá bizonytalanul.

-Ha nagyon szeretnéd, hívhatok egy őrt... De alapvetően nincs. -halvány mosolyát nem tudta elrejteni. -Gyere. -mivel a keze még mindig a lapockám alatt nyugodott, így vele egyszerre indultam el én is.

A pár lépcső előtt engedett csak el, ahol előrelépett, mutatva nekem az utat. Az ajtón belépve egy kisebb előtér fogadott, ahol a megszokottal ellentétben nem állt egy mosolygós légiutaskísérő sem. Helyette a mellékhelyiség és zuhanyzó mellett elhaladva azonnal az utazótérben találtuk magunkat, ahol az előbb már említett úriember éppen a táskámat helyezte el az egyik tárolóban.

-Üdvözlöm önöket Mr. Horan és Ms. Kürthy, kérem foglaljanak helyet és kössék be az öveiket. Szólok a pilótának, hogy indulhatunk. -azzal már előre is sietett.

Két egymással szemben lévő bőrfotelben foglaltunk helyet Niallel. A telefonomat a közöttünk lévő asztalra csúsztattam, pont, ahogyan ő. Az előtérben hallottuk, ahogyan a kísérőnk bezárja az ajtót. Bekötöttem az övemet, majd összeszorított szájjal vártam az indulást. Sosem utaztam még első osztályon sem, de azon az estén nem érdekelt. A telefonom képernyőjéről felfelé vándorolva Niall tekintetével találkozott a sajátom. Így maradtunk egészen addig, ameddig a gép kigurult a kifutóról és gyors sebességet felvéve a levegőbe emelkedett. A nyugodt, már-már idilli pillanatinkat a légiutaskísérő, Brian zavarta meg. Csak most jutottam el odáig, hogy el tudtam olvasni a mellkasán díszelgő névtáblát.