Csak kimerülten vágyakozom,
Rutinom tengerébe vízcseppként loccsanok.
A mindennapok terhe vízoszlopként
nehezedik a mellkasomra,
S eközben csak meredek a napfényes égboltra.
Csordogálok csendben, feketén-fehéren,
S érzem, ahogy csak lebegek, alig élek.
Mondhatod, könnyű, mondhatod, nehéz.
Teljesen mindegy, mert bonyolult az egész!
Nincs öröm, csak vágyódás,
Idegörlő mindez, az nem vitás!
Lassan lemerülök, de aztán felúszok.
Nyomasztó csönd és nyugalom.
Mindez szép, de mégis kevés.
Ahogy egy bronzlevél
Vaskos ágától elválik,
Hadd lássam, eddig mire várt itt!
Szellőre, ami elrepíti messzire,
Én is mennék vele, de nem lehet.
Maradnom kell, hogy lássam,
Miként teljesült vágya.
Szabad lett, független,
Nem vár többé csüggedten.
Hívja őt egy messzi szó,
Hatalmas, világot formáló.
Én meg csak ülök, várakozom,
Mikor jön el az én fuvallatom...
Béke van itt. Na de milyen?
Ez nekem most már csak rémmese.
Majd' megöl az unalom,
Én itt már csak fuldoklom.
Indulás! Tárd ki a szárnyad!
Repülj, míg akarsz!
Mediterrán ékkövek csöndes partjáig
Vagy égnél is magasabb, zúgó hegyekig.
Szomjazd az újat,
Hagyd hátra a múltad!
Légy falevél,
Amit messzire röpít a szél...
