Ha elered az eső,
Nem én vagyok a felhő.
Ha égető villám sújt le rád,
Én szóltam, ne állj a fa alá.
Mégis, ha lelked ekkor szenesen megtörik,
Azok közt leszek, kik sebeidet bekötik.
Ha szíved legközelebb fáradt vándorként megpihen,
Ott leszek veled e zord, viharsújtotta vidéken.
Egészen a kicsiny házacskáig kísérlek,
Hol már lesz gyógyír a legtöbb bajra, ígérem.
Hogyha könnycseppek futnak versenyt orcádon,
Átbeszéljük teázgatva a tornácon.
Ha kétségek gyötörnek,
Feloldjuk azt örömmel.
Ha dühöd forrása mára már mély, fekélyes,
Megvilágítjuk azt a kandalló tüzével.
És ha majd a zivatar eláll,
Tudd, hogy mindig itt lesz ez a ház...
Ha majd a kietlen pusztában én is eltévednék,
Tudom, hogy itt bármikor lehetek átutazó vendég.
