Szemembe nézel, mit látsz?
Ürességet, melyet feltölt e világ
Olvadt, folyós forrósággal,
Majd gömbölydedre formálja.
Az lassan megszilárdul,
Később meg is indul.
Kicsi üveggolyó,
Felszíne csillogó.
Gurul a végtelenbe,
Tartalmát elérhetetlenné tette.
Ha egyhelyben maradna,
Asztalhoz ragasztva,
Sem zúzhatnád szét,
Erősebb, mint bármelyik acél.
Hiába lesz karcos, repedezett,
Nem bánik el vele az idő fogaskereke.
Lelkem darabkája,
Csodák maradványa,
Gyermeki kacaj utolsó tanuja,
Szerető ölelések hordozója.
Elpusztíthatatlan belső jóság,
Mit ellep olykor lucskos hó, sár...
