Egykoron szép volt itt minden:
Virágzott a napfényes liget,
Játszottak a gyerekek,
S nevettek a fellegek,
Makkot vadásztak a pici mókusok,
Énekeltek vígan madárkórusok.
Micsoda eufória!
De ebből lett most fóbia...
Éget a fény,
Fáj a nevetés.
Elveszett mindenből a remény,
Mi maradt, az mind márcsak enyém:
Hatalmas szántóföld,
Miből csupán gaz nő,
Egy óriási erdő,
Mi inkább útvesztő,
Egy kis patak, mi tovaszalad.
Belőlem végül ennyi maradt.
Régen műveltem földem,
Ösvényt jártam erdőmbe,
Halat fogtam a patakban,
De a rendszer egyszer megszakadt...
Visszatértem a ligetbe,
Mára sötét és hideg lett.
S hogy ez miért lett?
Nos az kérdéses...
E liget volt az egyetlen,
Mi tartotta bennem lelkem,
Együtt építettük,
Fáit nevelgettük,
Virágait locsoltuk,
Szépségét csodáltuk.
Most csupán pár száraz kórót találtam a földön,
Majd rájöttem: ezen vidék számomra már csak börtön...
Megtermeltem útravalóm, elraktam,
Erdőmet utoljára még bejártam.
Majd lehajóztam a patakon,
S most remélek egy jobb holnapot...
