Szellő érinti vállamat,
Mostmár indulni kéne,
Kevés időm maradt.
Ám lenne még egy kérdésem:
Minek menjek délre?
Gondolkodom rajta,
Közben kabátomba burkolózva ülök,
Karosszékem alatt nyikorog házam terasza.
A közelgő vihar majd' fellök,
Közeledik már észak felől.
De el nem megyek.
Nem rettegek többé egyedül.
Boldog leszek, s nevetek.
Körülöttünk mindenki csak menekül,
Futnak folyton ész nélkül.
Ottmaradok hát a legnagyobb viharban.
Elerászt az hóval, faggyal.
De ha a túlvilágra is kerülök miatta,
Én többé nem hagyom magamat!
Elfed a hó, mostmár belátom, sokat vártam.
Emlékeim szerint apró fuvallat volt,
Bizonytalan hópehely,
Melyet el is taposhattam volna akkor,
Ám ezt gyáva módon nem tettem.
Rendeznem kell ezen elmaradt ügyemet!
Kitörök jégbörtönömből,
Átvágok a hóviharon,
Közben vesztek erőmből,
Gyengül lábam, karom,
S kijutván összeesek, de szabadon.
Zsenge füvön, hátamon fekszek.
Dúskoronájú fákon érik körülöttem millió cseresznye.
Árad a fény,
Tündököl e rét.
Vigyorral arcomon felkelek,
Majd belépek egy szebb végzetbe...
