Tízek Társasága

Egy aranyos történet kezdete

Az épület szédítően magaslott az ég felé. Az egykor fehér falak az évek során összemaszatolódtak, ennek hála ma már a szürke egy olyan árnyalatában pompáztak, amit János felettébb ízléstelennek vélt. Ott állt a kovácsoltvas kapuk előtt, bizonytalanul méregetve a kétszárnyas bejárati ajtóhoz vezető utat. Kissé ideges volt.
Na jó, nagyon ideges volt. Introvertált embernek tartotta magát, aki inkább meghúzódik csendben a sarokban, s a rivaldafényt másra hagyja. Félt új emberek közé menni, akik talán be se fogják fogadni. Örökké azonban mégsem állhatott az intézmény előtt. Új iskolája a környék leghíresebb és legnevesebb gimnáziuma volt. A szülei hihetetlenül örültek, mikor Jánost felvették. A fiú szája mosolyra húzódott. Az az idegesítő Miki bekaphatja a spéci bilingvális suliját. Ha azt hiszi, olyan nagy dolog  olaszul tanulni, látnia kéne ezt a helyet. Nemzetközi létesítmény lévén mindenhonnan érkeztek ide diákok. Ezen elmélkedve eszébe jutott, hogy tényleg nem ártana végre bemennie.
- Gyerünk, János - bíztatta magát - ne légy ennyire nyámnyila!
Gyorsan átcsörtetett a bejáraton, majd eligazítást kért a portán.
- Név? - kérdezte egy felsőbb éves az információs pult mögött.
- Arany János.
- Rendben. Az első évesek termei a másodikon vannak. Ott megtalálod, melyik osztályba kerültél. Ezeket a papírokat pedig kitöltve az osztályfőnöknek kell adni - nyújtott át a magas homlokú fiú egy köteg papírt.
- Oké, köszi szépen.
- Isten hozott az iskolában ! Vagy ahogy én szeretem hívni: a nemzetközi sznobképzőben!
A stílusából látszott, hogy nem nagyon kedvelheti az iskolát. János kicsit megilletődött a fogadtatástól, de próbálta összeszedni magát.
- Izé.... Köszi még egyszer.
Már indult volna, mikor az idősebb fiú hátrafordult.
- Hé, kölyök!
Jani kérdő tekintettel nézett rá.
-Tessék?
A furcsa fiú körbe nézett, majd halkabb hangon szólalt meg újra.
- Ha látsz pár gyíkszerű lényt, vagy bármit, ami hüllőre vagy kétéltűre hasonlít, szólj nekem, jó?
János köpni-nyelni nem tudott.
- Jó...
Az eset után szaporábban szedte a lábait a második emelet felé. Feltornázta magát a lépcsőkön, magában mérdelődve.
"Elit suli, de még liftre se futja!"
Mikor végre felért, észrevette a három termet, ami az első évfolyamé. A termek között a folyosón fotelek voltak. Az egyikben egy gizda, barna hajú fiú ült. Egy meglehetősen elnyűtt füzetbe írogatott. János elgondolkodott, kezdeményezzen-e beszélgetést vele, de annyira elbambult, hogy észre se vette, amint az előbb említett fiú ránéz.
- Helló!
Jani nem reagált.
A fiú kicsit erélyesebben újra köszönt.
-HELLÓ!
János összerezzent.
- Öööö...Szia!
Évfolyamtársa végigmérte.
- Nyugi, ne félj ennyire. Nekem is ez az első napom. Sándor. Petőfi Sándor - nyújtotta kézfogásra kezét.
- János - fogadta el Jani a kézfogást.
- Ez mi? - mutatott a megviselt füzet felé.
- Ó, hogy ez? Ebbe írok mindent. Próbáltam naplót is írni, de rendszeresen sose sikerül. A versek jobban mennek.
János szeme felcsillant.
- Írsz verseket?
- Persze. Apámat irritálja, szóval elég gyakran írok.
- Én is szoktam írni...
- Tényleg? Na végre valaki! A régi sulimba csupa ostoba járt. Azok négyen tudtak egy könyvet elolvasni.
Sándor csak beszélt és beszélt és beszélt. János nem értette, hogy nem feszeng.
- Remélem, egy osztályba kerültünk. Én B-s vagyok!
Jani megnézte a papírjait, és szomorúan sóhajtott.
- Én A-s vagyok.
Petőfi észre vette János elkeseredését.
- Hé, Jani, fel a fejjel! Nem Szibériába deportáltak, csak simán másik osztályba jársz. Attól még szünetben átmehetek. Sőt, délután menjünk valahová! Most, hogy van egy értelmiségi ismerősöm, mindent megbeszélhetek veled, amit az osztálytársaim sose értettek! Na, mit szólsz, akkor délután?
János próbálta leplezni örömét.
- Igen!
- Jó, ma iskola után a Pilvaxban. Tudod, hol van?
- Nem igazán....
- Akkor együtt megyünk majd oda. Megyek, mielőtt az összes jó helyet elfoglalják. Ne feledd, iskola után Pilvax!
Azzal be is szaladt a B-sek osztálytermébe. Jánost szinte szétvetette az öröm. Ilyen gyorsan még sose barátkozott össze senkivel. Követte Sándor példáját, és bement az osztályába. Bent már csak két hely volt: az egyik egy olyan fiú mellett, aki úgy festett, mint valamilyen skandináv metál zenekar tagja. Sápadt volt, ruházata teljesen fekete. Sőt mi több, János meg mert volna rá esküdni, hogy még a szeme is ki van húzva fekete szemceruzával.  Mellé inkább nem ült le, ugyanis picit megijedt a srác külsejétől. Az utolsó hely a középső oszlop első padjánál volt. Nem nagyon akart elől ülni, főleg, hogy a mögötte ülő hangosan zokogott. A mellette ülő ( akiről János hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy fiú, vagy lány) és Jani padtársa vigasztalták.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Hát az - törölte meg az orrát a síró társa- hogy... Hogy...
Alig tudott beszélni, annyira rázta a sírás. János kétségbeesetten nézett a másik két diákra, akik a másik hátát veregették.
- Szedd össze magad, Keats! - mondta a beazonosíthatatlan nemű.
A Keats nevű fiú még szipogott egyet, majd megpróbálta szavakba önteni bánata okát.
- Byron, Percy és én nagyon jó barátok vagyunk, de mind a hárman más osztályba kerültünk. Nincs itt egy barátom se.
Jánosnak megesett a szíve szegény párán. Még nála is szerencsétlenebb volt.
- Semmi baj. Majd leszek én a barátod.
Keats felnézett rá.
- Komolyan?
- Persze! Csak ne sírj tovább.
Amennyire tudott, szerencsétlen megnyugodott.
János leült, s leendő padtársa felé fordult.
- Szia!
- Hellóka! William vagyok.
- Én meg János.
- Te jártál a legjobban. Mellettem ülhetsz!
- Wow, izé... Köszi?
- Igazán nincs mit. Figyi, arra gondoltam, mi lenne, ha kiraknék egy koponyát a padunkra. Zavarna?
János nagyokat pislogott.
- Miért akarsz koponyát rakni a padunkra?
- Mert muszáj kitalálnom valami drámait, ami rám tereli a figyelmet. Mindenki azt az Ollókezű Edward kinézetű gyereket bámulja.
Jani először nem is tudta, mit mondjon, majd ránézett William tolltartójára, amin egy THEATER KID feliratú kitűző volt.
- Hát... Részemről rendben.
- Tudtam én, hogy veled szót lehet érteni!
János megnézte osztálytársait. Az már biztos, hogy rengeteg fura alak jár ide. De a sok furcsaság mellet is csak egy valakire tudott gondolni: Sándorra, aki ma délután kávézni hívta.