Két Tűz Között

12.

Hanabi annyira kábának érezte magát Osamu közelségében, hogy azt se tudta volna megmondani, mióta táncol a fiúval. Bőre bizseregni kezdett minden érintése nyomán, ha egy centivel is közelebb húzta magához, egész teste beleremegett. A fiú halvány mosolya, amely egész idő alatt arcára ragadt, elűzte a rendszerint kifejezéstelen tekintetének minden nyomát, szeme boldogságot tükrözve csillant meg minden egyes pillantásánál, hiszen végig a lányt nézte. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét angyali arcáról, olyan érzése volt, mintha az egész világon csak ők ketten lennének.
Atsumu a mellettük lévő helyiségben már közel sem állt a boldogsághoz. Meg sem próbálta elrejteni felbőszült arckifejezését, állát a kezén támasztva szórta átkait ikertestvérére. Hogy vehette el tőle ilyen könnyedén a lányt, aki nem sokkal ezelőtt még a szőke feladó közelségét élvezte? Hogy szerezhette meg olyan gyorsan az ő Hana-chanját?

A zavaros gondolatok fejében csak még dühösebbé tették Atsumut, de esze ágában sem volt lenyugodni. Ha a lány itt fog ülni mellette és szemmel tarthatja minden lépését, akkor lecsillapodik majd. Addig elméjét a negatív gondolatok és ikre iránt érzett haragja tölti ki.
Halk motyogását a rendszerint konfliktuskerülő Suna egy ideig eltűrte, de nem meglepő, hogy egyszer elege lett.

- Oi, Atsumu!- szólt rá ingerülten. Kezében lévő telefonját is egyre durvábban nyomkodta, annyira agyára ment gyerekes viselkedésével a feladó.

- Mi van?!- kérdezett vissza cseppet sem kedvesen Atsumu. Ritkán volt látható a szőke feladó mérges vadállathoz hasonlítható viselkedése, és nem meglepő, hogy ezt utálta benne a legjobban Suna. Ilyenkor az egyetlen ember, aki kezelni tudja a szőke vadmacskát, az Kita-san, de a fene se tudja, hogy ő hol mászkál most.

Suna felpillantott és pislogás nélkül meredt a szőkére, aki szikrázó szemekkel nézett vissza rá. Izzott köztük a levegő -és nem a szó jó értelmében. Egyikük sem engedett, csendben állták a másik tekintetét, farkasszemet nézve egymással.
Ebben a pillanatban sétált vissza hozzájuk a táncos pár, akik azonnal megérezték a köztük lévő feszültséget. Osamu mit sem törődve testvére mérges arckifejezésével és Suna irritált tekintetével, egyszerűen odasétált hozzájuk, majd leült a barna hajú mellé.
Hanabi viszont legszívesebben megfordult volna és egészen hazáig sétált volna. Rettentően utált bármilyen konfliktushelyzetbe belekeveredni, női megérzése pedig azt suttogta most, hogy hamarosan egynek a kellős közepében találja magát.

Gépies mozdulatokkal ballagott el az Atsumu melletti szabad helyig és csendesen ült le a székre. Mivel a szőke feladó viszonylag lenyugodott a lány visszatértével, Suna újra belemerült a telefonjába. Több mint egy éves tapasztalata miatt az ikrek mellett, már képes volt megállapítani egy kitörő balhét -most pedig volt egy olyan sejtése, hogy ez következik.
Mégsem hagyta magára a problémás ikreket, több okból: előszőr is, valamiért sajnálatot érzett a szőke lány irányt, aki akarata ellenére a két fiú vitatárgyává vált, nem hagyhatta itt egyedül. Másodszor, ami a döntő érv volt: ha verekedni kezdenek, ő akar lenni az első, aki képeket csinál róluk. Egy életen át tudja majd velük zsarolni őket.

A társaságra telepedett csend egyre fojtogatóbbá vált Hanabinak, és egyre baljósabbnak tűnt Sunának. Az ikrek végig egymás szemébe néztek, tekintetükkel szikrákat szórva a másik felé. Hanabi már visszaérkezése óta imákat zengett magában és azt kívánta, bárcsak megszólalna végre valaki. Örök hibát vétett ezzel.

- Hana-chan, minden rendben?- pillantott rá hamis mosollyal arcán Atsumu, amit a szőke lány sehová se tudott tenni. Eddig soha nem nézett rá műmosollyal a feladó, és olyannyira távol állt jelenleg a vele szemben tanusított megszokott viselkedésétől, hogy Hanabi kénytelen volt azt érezni, ezzel a kérdéssel igazából nem az ő figyelmét akarta magára vonni. Inkább valaki másét.