Két Tűz Között

15.

Hanabi idegesen, ujjait tördelve állt a Miya ház előtt, bátorságát próbálta összekaparni lelke legmélyebb bugyraiból, hogy bekopogjon az ajtón. Tudta, érezte, hogy fojtogató légkör fogja kísérni az ittlétét, hiszen az, hogy három teljes napig nem kapott Atsumutól egyetlen üzenetet sem, arra enged következtetni, hogy a feladó haragszik rá. Egy fáradt sóhajtást követően rávette remegő lábait, hogy előre lépjenek és bizonytalanul bekopogott az ajtón. Hófehér szoknyája szélét kezdte markolászni idegességében, amikor lassított felvételszerűen kinyilt előtte az ajtó.

Az ikrek édesanyja engedte be, elmondása szerint "Tsumu már a nappaliban vár rá". A szőke lány biztos volt benne, hogy a feladó jobban örülne jelenleg egy foghúzásnak, mint az ő társaságának, de már nem volt mit tenni. Ebben a pillanatban már nem menekülhet el sorsa elől. Még mindig reszkető térdekkel sétálta végig a már ismert útvonalat a nappaliig, azonnal felismerte a kanapén ülő ikert.

- Helló- köszönt közömbösen, csak egy fél pillantásra méltatva a lányt. Hanabi tekintetét szigorúan a földre szegezte, lassú léptekkel ballagott el az ülőalkalmatosságig, amin a feladótól tisztes távolságra foglalt helyet.

- Szia...

A lány megérzései helyesnek bizonyultak, a korrepetálás alatt végig gombóc volt a torkában, idegességében öt ujjáról teljesen lekaparta az átlátszó körömlakkot. Atsumu, aki általában energikusan és -legutáltabb tantárgya ellenére- vidáman viselkedett az órákon, most rideg pillantásokkal illette a mellette ülőt, minden szava közömbös volt, és csak akkor szólalt meg, ha szükséges volt.
Hanabi úgy érezte kétszer megőszült, mire elértek az aznapi anyag végére. Könyvét rá nem jellemző módon csak lazán bedobta a táskájába és már sietett is a kijárat felé. Egy pillanattal sem akart tovább maradni, úgy érezte, hogy mindjárt összeroppan mellkasa a nyomasztó hangulat miatt, ami kettejük között kialakult.

- Hanabi-chan? Nem maradsz vacsorára?- kukkantott ki a konyhából az ikrek édesanyja és kedvesen mosolygott rá a szőkére.

- Köszönöm a meghívást, de ma sietnem kell. Viszontlátásra!- hajtott fejet illedelmesen és már ki is viharzott a házból.

Amint becsukta a kaput maga mögött, pár pillanatig csak állt a járda szélén, megpróbálva kiüresíteni fejét minden gondolatától, most az tűnt a legjobb ötletnek. Szorosan lehunyta szemeit egy percre és sóhajtva indult el hazafelé, enyhén rászorítva táskája pántjára.
Nagyjából félúton járhatott, amikor meghallotta, hogy valaki futva közeledik felé. Maga sem értette miért, de megtorpant és egy lépést sem tudott tenni előre. A rohanó alak egyre közeledett, a lányhoz érve lassított tempóján, majd megállt mögötte. Szaporán vette a levegőt, nem kis távot tehetett meg futva, ha így elfáradt. Az érkező csuklójánál fogva maga felé fordította Hanabit, aki félve pillantott fel rá, ekkor meglátta Osamu érzelemmentes tekintetét. Haja nem volt teljesen oldalra fésülve, néhány tincs kuszán állt ki a többi közül, látszott rajta, hogy sietett, mivel cipőjét nem kötötte be, csak betűrte fűzőjét, felsőjét is csupán magára kapta.

Vett egy utolsó mély levegőt, majd a lány gyönyörű kék szemeibe nézve megszólalt.

- Hanabi-chan, beszélhetnénk?- hangja annyira komoly volt, hogy a szőke hajú csak némán bólintott egyet és követte őt a közeli park felé.

Helyet foglalt egy padon a fiú mellett, a lehető legnagyobb távolságra tőle, csendben várta, hogy megszólaljon. Agyát szerette volna kikapcsolni, hogy ne pörögjenek benne tovább az elméletek a "miről akarhat beszélni?" kérdésre. Percekig csak ültek egymás mellett, a pad mögötti magas, széles lombú fa teljes árnyékot vetett rájuk, óvva őket a nap sugaraitól.
Éveknek tűnő pillanatok voltak, mire Osamu végre megtörte a csendet és beszélni kezdett.