Két Tűz Között

20.

Hirtelen magához rántotta a szőkét, arcát két keze közé fogta. Még utoljára a kék íriszekbe nézett, aztán lehunyva szemeit, összeérintette ajkaikat. Finom, gyengéd csókot nyomott Hanabi szájára, karjai dereka köré fonódtak, a puha ajkak, s a lány közelsége egy pillanat alatt elfeledtették vele bánatát. Nem gondolkozott többé, csak élvezte a pillanatot, amelyre oly' régóta várt.

Hanabi teste ledermedt a fiú hirtelen akciója következtében, szemei elkerekedtek, eluralkodott rajta a zavarodottság, káosz. Gondolatai egymással versengtek, egy része legszívesebben viszonozta volna a csókot, míg a másik el akarta lökni a szürke hajút, mivel ezt érezte helyesnek. Végül mégsem mozdult meg, Osamu vált el tőle picit csalódottan, hiszen a lány nem csókolta vissza. Amint mélyen belenézett kékjeibe, karjai megrándultak, még szorosabban fogta magához a megszeppent szőkét.
Hanabi agya ekkor kapcsolt, habár még mindig nem fogta fel teljesen a történteket, keze lendült; egy hangos csattanás rázta meg a folyosó csendjét, amikor képen törölte a játékost. Az rögtön elengedte a lányt, aki villámgyorsan pattant fel a földről és hátrált pár lépést.

- Ezt... ezt most miért...- kereste a szavakat még mindig sokkosan, majd a legegyszerűbb megoldás mellett döntött: hátat fordítva a fiúnak elrohant a közeléből.

Egyenesen a női mosdóig futott, ahol bezárkózott az egyik fülkébe. Térdeire támaszkodva fújta ki bent tartott levegőjét, szíve őrületes tempóban vert, arca szinte kigyulladt a vörösségtől. A fülében dobogó vér teljesen kizárta számára a külvilágot, fejében újra és újra lejátszódott az a jelenet, mire gyomra görcsbe rándult, s térdei remegni kezdtek.
Hanabi az a típusú ember, akit nem könnyű kiakasztani, aki ritkán lesz mérges más személyre. Most azonban ingerülten csapta ki a fülke ajkaját, olyan gyorsan kezdett rohanni, mintha az élete függne tőle. Mérges volt, szemeivel ölni lehetett volna, ekkora haragot talán soha nem érzett eddigi élete során -dühe viszont nem Osamu ellen irányult. Mérges volt, ez való igaz, de nem az ikerre, hanem saját magára. Álomszerű érzést keltett benne csók, a hasában tanyázó kis lepkék mind életre keltek abban a pillanatban. Érzelmei mégis káoszba fulladtak, tehetetlenül vizsgálta, tanulmányozta őket, mégsem volt képes eligazodni rajtuk, holott neki kellett volna legjobban értenie őket. De ezek az összetett, intenzív érzések összezavarják, azt sem engedik neki, hogy tiszta fejjel gondolkodjon.

Egyetlen támasza ilyen időkben nem lehet más, mint barátnője, Chie -hozzá rohant akkora sietséggel, hogy legalább öt embert sodort el. Zihálva, remegő végtagokkal rontott be a szálláshelyükön lévő szobába, majd karon ragadva a megdöbbent fekete hajút, maga után húzta az egyetlen csendes helyiségbe, a női mosdóba.

- Chie, segíts! Meg fogok bolondulni, már fáj az agyam a gondolkodásról, de még mindig nem jutottam semmire, meg fogok halni- hadarta el egy szuszra a szőke, mire barátnője vállára téve a kezét picit megrázta őt, hogy visszatérítse a valóságba.

- Oké, először is lélegezz. Aztán mondd el, hogy mi történt, érthetően, ha kérhetem.

- Osamu megcsókolt- közölte vele egyszerűen, még mindig hevesen dobogó szívvel a kék szemű.

- Mi? MI?! Úristen, gratulálok!- ugrott barátnője nyakába a fekete hajú. Hanabi értetlenül hámozta le magáról a kezeit, hogy szemébe nézhessen.

- Mihez gratulálsz?

- Hát összejöttetek... vagy nem?

-... felpofoztam.

- Hanabi!- szólt rá hitetlenül, száját eltátva Chie, majd orrnyergét masszírozva rendezte gondolatait.- Először is, nagyon büszke vagyok rád, hogy végre összeszedted a bátorságod és megütöttél valakit. De miért Osamut? Van fogalmad róla, hogy milyen arcot vágsz most?