My Panic room |K.T.H.|

7. - Pánikroham

Iseul:

„Szerelmes vagyok beléd Iseul. Szeretlek”.

Taehyung szavai újra és újra visszhangot vertek a fejemben, emlékeztetve arra, ez a kijelentés valóban megtörtént. Szerettem volna abba a hitbe ringatni magam, csupán viccel. Ez az egész egy rossz vicc, azonban komoly arca és végtelenül gyengéd tekintete rácáfolt erre. El nem tudtam képzelni, hogyan és legfőképp mikor történt mindez. Önmagam hibáztattam amiatt, hogy ilyesfajta érzelmeket váltottam ki belőle. Hol rontottam el? Mikor adtam én neki okot arra, hogy így érezzen? Agyamban egymást kergették a kusza gondolatok. A családomra gondoltam és arra, miként reagálnának, ha megtudnák. Normális esetben egy ehhez hasonló szituáció botrányba fullad. Unokatestvérek voltunk. Legalábbis én így tekintettem Taehyungra. Egy sokszor gyökér, mégis védelmező rokonra, akire bármikor számíthatok.
- Tae... én... – szólaltam meg nagy sokára, ám hangom elfúlt.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. Hogyan lehetne ezt kezelni, vagy egyáltalán normálisan reagálni rá. Nem tudtam elképzelni magam vele. Taehyung nőzései valahogy taszítók voltak számomra. Láttam már másokkal csókolózni és sajnálatos módon egyszer szexelni is, amikor egy fősulis partin véletlenül rájuk nyitottam. Két teljesen más világ voltunk ebből a szempontból. Az ablakon felharsanó kopogásra ijedten pördültem meg, majd az első sokk után letekertem az ablakot és átvettem az ételt. Az ínycsiklandozó kaja illat betöltötte az utasteret, noha immáron nem éreztem éhséget. Tae kitartóan engem figyelt, valamiféle válaszra várva, pedig fogalmam sem volt, mit is felelhetnék neki.
- Iseul? – szólított meg több perces hosszúra nyúlt csend után.
- Tae nem... nem is tudom – ingattam fejem – Elsősorban megkérdőjelezném ezt. Másodsorban hatalmas baromságnak mondanám. Ilyen nincs. A való életben ilyen nem történik. A filmekben talán, de ez... Mégis hogyan képzelted el? Milyen reakcióra számítottál? – ziháltam kétségbeesésemben.
- Azt tudtam, hogy ki fogsz akadni – közölte.
- Hát ki is akadtam! Jogosan! Együtt nőtünk fel, az egész tinikorom azzal telt, hogy asszisztáltam a csajozásaidat. Több lányt vágtál gerincre, mint egy latin szerető, erre egyszer csak úgy a semmiből benyögöd, hogy szerelmes vagy belém. Az unokatestvérem vagy Taehyung. A kurva unokatestvérem! Bele sem merek gondolni abba, a szüleink mit szólnának, ha hallották volna – tomboltam.
- Én csak arra kérlek Izzy, felelj úgy, mintha nem lennék az unokatesód. Ha... akkor, elképzelhetőnek tartanád? – beszélt szinte esdekelve.
- Nem. Mivel unokatesók vagyunk. Érted? Nincs olyan, hogy nem vagyunk! – makacskodtam – Elbaszott vagy Taehyung Kim! Kurvára el vagy baszva és baj van a fejedben! Szerintem, lófaszt nem érzel te, csak böki a csőrödet, hogy van egyetlen olyan nőnemű lény, akit még nem tosztál meg a városban. Na, ez a te bajod – kiabáltam.
- Ne mond ezt Izzy, fogalmad sincs arról mennyire szar ez nekem – váltak könnyfátyolossá szemei és remegett meg hangja – Tudod, hányszor lejátszottam már ezt? Évek óta azt hiszem, hogy beteg vagyok, vagy aberrált...
- Az is vagy, bazd meg! – vágtam rá – Tudod mit Taehyung? – ragadtam meg az ajtó fogantyúját – Nem szeretnék veled többet találkozni. Nem érdekel mit érzel, mennyire szar ez neked, mennyire vagy elbaszott. Az unokabátyám vagy, semmi több. Adjunk egy kis időt magunknak. Nekem szükségem van arra, hogy lenyugodjak, neked meg arra, hogy ez a baromság elmúljon. Így lesz a legjobb – nyitottam ki az ajtót és szálltam ki sietősen.
Menekültem Tae elől. Egyrészt, mert pocsékul éreztem magam mind emiatt, másrészt sajnáltam is kicsit. Őszintének tűnt. Másodpercekkel később már meg is bántam mindent amit a fejéhez vágtam. Sokszor kaptunk össze, de sosem ilyen durván és sosem beszéltem ennyire bunkón vele. Az esetek többségében mindig ő jött bocsánatot kérni, még akkor is, ha én hibáztam. Megtorpantam a járdán, majd visszafordultam. Talán nem volt a legbölcsebb döntésem. Taehyung a kormányra dőlve zokogott keservesen. Tae azok közé az emberek közé tartozott, kit soha nem láttam még sírni. Valamelyest engem is összetört a látvány és a tény, miattam készült ki. Hezitálás nélkül kocogtam vissza az autóhoz és nyitottam ki a vezető ülés felöli ajtót. Szívszaggató sírása felerősödött, teljesen szétzilálva. Rettenetesen szégyelltem magam. Letérdeltem mellé, nem foglalkozva azzal, piszkos lesz a farmerem és hátára simítottam tenyeremet.
- Sa... sah... sajnálom Izzy. Annyira sajnálom – sírta.
Belefacsarodott a szívem a látványba. Az az erős, határozott Taehyung eltűnt és helyébe egy összetört lelkű fiú lépett.
- Ne haragudj rám, kérlek – zokogott kitartóan – Nem akarlak elveszíteni. Nem tudok úgy tenni, mintha nem szeretnélek. Ne haragudj...
Magamhoz vontam, szorosan ölelve, igyekezve stabilistást és biztonságot nyújtani neki, mire Ő úgy kapaszkodott belém, mintha én tartanám életben. Annyira elkeseredetten zokogott, az én torkomat is gombóc fojtogatta, szemeimet könnyek szúrták. Taehyung mindig is egy határozott, kemény srác volt, akinek a lányok szinte könyörögtek a kegyeiért, erre miattam széthullik.
- Rendben Tae, rendben csak ne sírj kérlek – csitítgattam.
- Szeretlek Iseul. Ne kérd azt, hogy kerüljelek el. Nélküled nem kapok levegőt. Megfulladok, érted? Nem akarok távol maradni tőled, mert kikészít. Sajnálom Izzy. Nagyon sajnálom... – lihegte pánikolva nyakamba rejtve arcát.
- Semmi baj, itt vagyok Tae. Nyugodj meg – kérleltem.
Taehyung sírása azonban csillapíthatatlannak bizonyult. Akkor ijedtem meg, amikor elkezdett reszketni és azt ismételgette, „szorít a mellkasom, nem kapok levegőt, megfulladok”. Teljesen bepánikoltam és remegő kézzel tárcsáztam a mentőket. Rettegtem attól, megismétlődik az, ami utoljára általánosban történt. Pánikrohamai voltak. Ha minden kezdődik újra az csak és kizárólag az én hibám lesz.