Elhatol a lélekig, az arc elfehéredik
Félelem, hogy nem lehet visszacsinálni
A telefonomon nincs térerő
Ez libabőrössé tesz
Ez a csend túl hangos
A fények villognak és szikráznak
A hatalmas szörnyekkel,
Akiket már nem tudok irányítani
Üdvözöllek a p...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Az érzések nem próbálnak megölni senkit, még a fájdalmas érzések sem. A szorongás az, amikor egy érzés túl nagyra nő. Amikor agresszív és veszélyes lesz. És te vagy a felelős a következményekért. Azért, hogy kezeltesd. De a kiváltó okért nem te felelsz.
Patrick Ness
Taehyung:
Mindenkinek vannak titkai és félelmei, melyekről sosem beszél, mert túlságosan sötétek és bonyolultak ahhoz, hogy bárki is megérthesse, vagy akár tolerálja. Nekem is voltak. Sokáig betegnek véltem magam ezek miatt. Perverz korcsnak, akinek egy speciális intézményben lenne a helye, mert nem normális. Talán sosem voltam az. Az érzelmeim helytelenek voltak és teljességgel elfogadhatatlanok, így igyekeztem elnyomni azokat és felülkerekedni rajtuk. Úgy tenni, mintha nem lennének. Azonban vannak olyan dolgok, melyeket lehetetlen a szőnyeg alá seperni és nem létezőnek titulálni. Iseul Kim, az én kedvenc unokatestvérem. A legjobb barátom, támaszom, cinkosom a balhékban. A lány, akinek édes a mosolya, okos, vicces. Egyszerre szelíd és temperamentumos. A „Kicsi”, kit szülei az én társaságomban engednek el bulizni. Akiről lemásolom a matekleckét, akiben feltétel nélkül megbízok. És akibe beleszerettem. Tudom, beteg dolog. Ám vér szerint nem vagyunk rokonok. A nagybátyámék Jin után vágytak még egy gyerekre, azonban sajnos ez természetes úton nem volt lehetséges. Dae minden álma volt egy kislány, így örökbefogadtak. Iseul még egészen pici volt. Eunji mesélte mennyire rettegtek attól, hogy az olasz nő, Laura végül meggondolja magát és ha megszületik a pici, megtartja. Szerencsére ez nem történt meg. A kislány világra jött, majd Dae néniék hazavitték és végre teljesülhetett az álmuk. Lett egy kislányuk. A családunkban mindig is szoros, összetartó hangulat uralkodott. A testvérek támogatták egymást, akár katonák a csatamezőn. A szüleim boldogok voltak, mikor Eunji bácsikámék a szomszédunkba költöztek. Iseullal együtt nőtünk fel. Egy csoportba jártunk az oviba, később osztálytársak lettünk. Elválaszthatatlanok voltunk úgy, hogy közben mindkettőnknek megvolt a maga saját élete. Aztán jött a gimi. Azt hiszem, akkor kezdődött minden. Aubrey nem olyan nagy város, ennél fogva eléggé felkapott leszel, ha a pubertás csodáinak hála jó külsővel áld meg a sors. Beképzeltség nélkül kijelenthetem: mindketten jól nézünk ki. Azonban én ezt szemét módon ki is használtam. Tizenhat évesen kezdtem a csajozási ipart és két évre rá már fél államot megfektettem. Javarészt részeg állapotomban. Iseul is felkeltette a srácok érdeklődését, de soha senkit nem engedtem a közelébe. Minél több csávó udvarolt neki, annál jobban befeszültem emiatt és pánikoltam. Távol akartam magam tartani tőle, ám ez lehetetlennek tűnt. Iseul vált az én személyes pánikszobámmá, akitől nem tudok szabadulni és minden egyes félelmemet megeleveníti. A viszonzatlan és tiltott szerelmet. Az elveszítését. A visszautasításét. És hogy egy nap páholyból kell végignéznem azt, hogyan szeret bele másba. Üdv, a Pánikszobámban!
