My Panic room |K.T.H.|

9. - "Megéri?"

Iseul:

A hamburgeremet majszolva agyaltam. Nem meglepő módon Taeval ismét a gyorskajálda parkolójában kötöttünk ki. Csendbe burkolóztunk, mindketten töprengve valamin. Én speciel az előző estén és azokon, amiket Jae néni és Hyun bácsi mondtak nekem. Sokáig szobroztam Taehyung szobája előtt, mélységes bűntudatba temetkezve. Tiszta tény, miattam volt rohama. Sosem voltam szerelmes és elképzelésem sem lehetett arról, milyen is. Ám a srác keserves zokogását hallgatva szégyelltem magam. Tae valóban megkaphatott bárkit, akit csak akart. Lányok tucatjai reménykedtek abban, ő lesz az a bizonyos, akibe valami csoda folytán az unokabátyám belehabarodik. Mégis rám esett a választása. Rendben, azt pletykálják, az érzéseidnek nem tudsz parancsolni. Ebben láttam rációt. Nem akartam bűntudatot érezni és szégyellni magam, mégis ez történt. Sok idő eltelt, mire Jae néni végre meg tudta nyugtatni legidősebb fiát és kijött a szobából. Azt hittem, dühös lesz rám, de ehelyett elém lépett, férjével a jobbján és könnyeivel küszködve könyörgött, ne bántsam többé Taehyungot. Kérte, adjak neki esélyt és próbáljam másképp szemlélni a dolgot.
Egyenlőre még megbarátkozni sem tudtam ezzel. Időre volt szükségem. Mégis, bármit megtettem volna azért, hogy Tae lelke rendben legyen. Pocsék volt ennyire szét zilálva látni és gyermekin, sebezhetőn.
- Minden rendben Izzy? – szólított meg, kiszakítva gondolataimból.
- Hmm? – lestem rá.
Jóformán nem is evett, csak piszkálgatta a sültkrumpliját és ez aggasztott. Imádott enni, viszont a tegnapi roham miatt most még az ételt sem kívánta.
- Nem muszáj időt töltened velem. Biztosan kiakaszt és a pokolra küldenél – pislogott végtelenül szomorú mosollyal.
- Jól érzem veled magam – mondtam őszintén.
- Ez olyan, mintha te szánalomból lógnál velem, én pedig rád erőltetném magam – szegte le fejét.
- Hé Tae – simogattam meg arcát, mire felkapta kobakját – Rettenetesen sajnálom, amiket tegnap hozzád vágtam. Semmit sem gondoltam komolyan. Aggódok miattad. Fogalmam sincs, mi zajlik most benned.
- Félek. Nagyon félek Iseul – remegett meg a hangja – El sem tudod képzelni, hányszor kívántam azt szülinapomon, hogy érezd azt, amit én. Nem sokáig, csupán tíz percre. Tíz percig lásd magad az én szememmel, rettegj úgy az elveszítésedtől, ahogyan én, érezd át azt a mérhetetlen reménytelenséget és szerelmet, amit én. Csak tíz percre Izzy.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy lehajtsam fejem, mintha ezzel az apró mozdulattal leplezhetném bűntudatom és kibuggyanni kívánkozó könnycseppjeim. Taehyung javarészt egy egoista seggfejként viselkedett, aki a romantikát hírből sem ismeri. Erre ilyesmiket mond, hogy darabjaimra szakítson. Ráadásul, folytatta.
- Annyiszor elhatároztam, hogy nem foglak szeretni, nem fogok azon félni, mikor jelenik meg egy motoros seggfej, aki meghódít téged. Abban a hitben voltam, menne. El tudnálak engedni és végignézni, miként beleszeretsz és boldoggá tesz. Aztán, rájöttem, képtelen vagyok rá. Tudom, azt kellene kívánnom, boldog legyél és ilyesmi, viszont nem megy. Ilyen áron nem – sóhajtott reszketegen.
- Sajnálom, ha csalódást okoztam – rebegtem sírva, halkan.
- Erről szó sincs. Egyszerűen nem szeretsz.

Nem az késztetett zokogásra, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Sosem láttam még ennyire szomorú embert. A tekintete maga volt az elkeseredettség és ezt tetézte a lecsorduló sós csepp is. Végtelenül sajnáltam őt és egyszerre gyűlöltem magamat. Teljesen tönkre tettem Taehyungot.
- Talán menne – vágtam rá, mire gunyorosan felhorkant – Tényleg Tae. Menjünk a bálra úgy, mint egy pár. Segítek neked és nem löklek el, csak adj egy kis időt.
- Azért, mert szánsz? – csóválta buksiját.
- Nem, azért mert remek srác vagy.
- Nem gondolod komolyan Izzy. Később megbánod és visszakozol – vetette ellen.
- Nem fogok, eskü. Mindössze, annyit szeretnék, hogy ne randizgass más lányokkal. Menne?
- Tényleg adsz nekem egy esélyt? – lepődött meg.

Bólintottam. Abban a pillanatban nagyon is elhatároztam ezt és biztosra vettem, nem gondolom meg később sem a döntésemet. Teljesen mindegy volt, csak kapjam vissza a régi Taehyungot és tűnjön el ez a pánikrohamos kisfiú. Mondani akart valamit, ám a mobilja csörgése megszakította a hangulatot. Kissé bosszúsan kotorta elő farmerja zsebéből a készüléket, majd fogadta a hívást.
- Baj van anyu? – szólt bele a telefonba szipogva egyet – Nem, nem sírok. Minden rendben... Persze, rég voltatok kettesben, rátok fér már... Oké... Mindjárt megkérdezem – nézett egyenesen rám és sokkalta nyugodtabban, lazán elhadarta – Anyáék szeretnének elmenni este vacsizni, arra kíváncsi, van e kedved átjönni vigyázni a kicsikre? Tudod, a szokásos baba pizsi parti...
- Persze. Készíthetnénk megint mini pizzát, süthetnénk kekszet – egyeztem bele rögtön.
- Hallod anyu? Izzy is ott lesz, ne aggódj – beszélt ismét Jae nénihez – Akkor, beszaladunk a boltba és megyünk haza. Szeretlek, puszi.

Mindig mosolyognom kellett, amikor Tae elbúcsúzott a szüleitől telefonba. Akárhol voltunk, akármekkora menő csávó is volt, sosem törődött azzal, ki-mit gondol róla, vagy mennyire tartja cikinek, ő mindig mondta: szeretlek. Aranyosnak találtam ezt és ez felruházta egyfajta dualítással. Azonban feltettem magamnak a bizonyos kérdést: megéri ekkora áldozatot hoznom Taehyung boldogságáért?