Örökkön Örökké {szünetel}

Első Óra - A Nap Kezdete

Mint minden nap, ma is itt ültem a Times Square-hez közeli kávézó teraszán. Feszülten iszogattam a hideg kávét, miközben ujjaimmal görcsösen doboltam az asztalon. Ám most semmi sem segített lenyugodni, szinte lángolt belül a testem az idegességtől. Éreztem, hogy mostanra valami megváltozott, éppen ezért nemsokára történnie kell valaminek. Talán ez lesz az az oly régóta vágyott nap. Talán ma, olyan leírhatatlanul hosszú várakozás után, végre megláthatom Őt. Sok-sok év után újra feléledt bennem a remény, ugyanis a múlt héten olyan váratlan dolog történt, amire már nagyon hosszú idő óta gondolni se mertem. Megtalálták. Élve. Persze ezt a legnagyobb titokban tartották, de nekem mindig is megvoltak az eszközeim arra, hogy megszerezzem az ilyesfajta információkat...

Idegesen kémleltem az előttem meredező, üveggel beborított irodaházak közül is kiemelkedő hatalmas épületet. A Központ. Valahol ott bent van Ő. Minden egyes elmúlt napon, reggeltől estig itt ültem és vártam arra, hogy újra viszontláthassam Őt. Eredménytelenül. A mai reggeli ébredésem azonban teljesen más volt, mint az addigiak az elmúlt másfél hétben. Mintha nem csak a testem, hanem valami a lelkemben is felébredt volna ezen a reggelen. A szívem egy régóta szunnyadó darabkája újra lángra gyúlt, és én biztos voltam abban, hogy az, akit a szívembe zárva őrzök, hamarosan visszatér. Csakhogy már ma is több órája itt voltam, és hiába figyeltem szüntelenül a Központot, láthatólag semmi rendkívüli nem történt az épületben. Az idő múlásával kezdtem egyre jobban elbizonytalanodni, és a mindig érzelemmentes arcomon lefutott egy könnycsepp. A kezdeti magabiztosságom lassacskán eltűnt, és újra a kétségbeesésbe taszító gondolatok árasztották el az agyamat.

Lehet, hogy mégse ez lesz az a nap? Lehet, hogy hiába reménykedem? Lehet, hogy már soha többet nem láthatom élve? Ha nem ébred fel, akkor én belehalok a fájdalomba, mivel képtelen lennék azzal a tudattal élni, hogy már soha többé nem láthatom azt a szívmelengető mosolyát. Ennyi év reménykedés és várakozás hiábavaló lett volna?

- Nem, az nem lehet... - válaszoltam saját magamnak remegő hangon, miközben sápadt arcomról letöröltem egy kósza könnycseppet. - Nem számít mennyit kell még várnom Rád...ha kell az egész életemet várakozással töltöm, nem érdekel, hogy mennyit veszítek azzal. Megesküszöm, hogy amikor újra visszatérsz az életbe, én ott leszek melletted.

Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom a kabátom zsebében. Unottan nyúltam a mobil után, de amint megpillantottam a képernyőn a hívó számot, döbbenten elmosolyodtam.

- Szia - szóltam bele várakozással teli hangon, de közben a tekintetemet továbbra se vettem le az épületről. - Miért hívtál?

- Szia... - halottam meg a vonal másik végén az idős hölgy kedves hangját, amiből minden igyekezete ellenére is kihallatszott a nyugtalanság. - Csak tudni akartam hol vagy. Már régóta nem láttalak.

- Ne aggódj, New Yorkban vagyok. Van itt egy kis elintéznivalóm.

- Meddig maradsz még?

- Nem tudom... - válaszoltam szomorúan. - De ígérem, hogy... - kezdtem, de a következő pillanatban kiesett a telefon a kezemből. Az egész testemben valami megmagyarázhatatlan melegség áramlott szét, amitől a lélegzetem is elakadt egy pillanatra. A világ elcsendesedett körülöttem, és én semmit sem hallottam azon a távolinak tűnő, egyenletes szívbobbanáson kívül, ami halkan, de mégis tisztán kivehetően lüktetett a fülemben. A szív, mely már évtizedek óta dermedten aludt, most újult erővel lüktetett. Viszont a következő pillanatban az eddig tétlenül lógó kezemmel rémülten kaptam a füleimhez. A szívverés kezdeti nyugodtsága egy szempillantás alatt megszűnt és egy egyre gyorsabb, hevesebb ütem vette át a helyét. A dobhártyám majdnem kettészakadt a szűnni nem akaró dübörgéstől, ami félreérthetetlenül adta a tudtomra: valami baj van...

- Jennifer itt vagy? Mi történt? - halottam meg a rémült hangot, amitől rögtön észbe kaptam és gyorsan felemeltem a telefont a földről.

- Ne haragudj - szólaltam meg rekedtes hangon és tétovázás nélkül kinyomtam a hívást. - Felébredt... - suttogtam magam elé. Éreztem. De azt is tudtam, hogy retteg, hiszen számára itt minden idegen és érthetetlen.

Sejtettem, hogy nem fog minden zökkenőmentesen menni, de arra a káoszra nem számítottam, ami a következő pillanatban kitört. A környék eddigi rendje egy pillanat alatt teljesen megbomlott, a távolból ugyanis érthetetlen kiáltások hangoztak fel, amiket hamarosan szirénázó autók hangja nyomott el. Egy másodperc töredéke alatt tudatosult bennem, hogy sietnem kell, mert az öltönyösök hamarosan mindent lezárnak. Fölpattantam, letettem a pénzt az asztalra, és amennyire csak a lábam bírta, a hangzavar irányába rohantam. Nem kellett sokáig futnom, a kávézótól csak pár utcányira volt az, amit én kerestem. Láthatólag valami rendkívüli történhetett nemrég, ugyanis a Times Square-on teljesen leállt a forgalom, minden sofőr a kocsija mellett állt értetlenül. Az utca közepén hatalmas tömeg gyűlt össze és valamit nagyon nézett. Vagy valakit...

Amilyen gyorsan csak tudtam, átfúrtam magam a tömegen, és ekkor én is megláttam azt, amit mindenki döbbenten bámult: ott állt előttem teljes valóságában az a férfi, aki nélkül az élet teljesen értelmetlen lett volna számomra. Ott volt Ő. Rémülten, reményvesztetten nézett körbe, látszott az álomtól még homályos, tengerkék szemében, hogy egyáltalán nem tudja mit tegyen. Láttam rajta, hogy teljesen összetört. Legszívesebben odarohantam volna hozzá és átöleltem volna, de tudtam, hogy nem tehetem. Ekkor azonban hirtelen megpillantott. A döbbenettől mozdulni se bírt, csak nézett engem ledermedve, majd lassan, kissé bizonytalanul elmosolyodott, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe...

De ekkor hirtelen az egyik bennfentes, fegyveres fickó megragadott és elhúzott a közeléből. Az öltönyösök gyorsabbak voltak, mint hittem...Pár perc alatt úrrá lettek a helyzeten, és bármiféle magyarázat nélkül elkezdték feloszlatni a tömeget és kiüríteni az utcát. A nagy taszigálás közepette még pont láttam, ahogy a főnökük, a félszemű odalép hozzá...