Keverék

10.Rész

A tegnapi nap után ma végképp nem engedhettem meg magamnak, hogy a győzelmen kívül bármi más végkivitele legyen a két párbajnak. Nulla életkedvvel indultam meg reggel az iskola felé. Nem voltam sem szomorú sem fáradt. Csak dühös. Dühös voltam amiatt, hogy a többiek nem értik meg mennyire fontos számomra ez a párbaj. Dühös voltam, mert egyszerre kellett megfelelnem anyám, az iskola, a maffia és elsősorban apám számára is. Dühös voltam, mert Adam legyőzött. És dühös voltam, mert tudtam, hogy nem vagyok és soha nem is leszek elég jó. A gondolatmenetemből végül egy éles dudaszó rántott vissza.

- Hé! Nézz a lábad elé kislány! – hajolt ki az autó ablakán egy férfi miután hirtelen fékezett.

- Anyád a kislány! – kiáltottam a jármű után.

- Jól vagy? – hallottam a hátam mögül Max hangját.

- Mit érdekel az téged? – kérdeztem vissza hátra sem fordulva.

- Mért ne érdekelne? – válaszolt most ő kérdéssel a kérdésre. Próbáltam vissza tartani, de nem ment. Egyszerűen csak kitört belőlem.

- Ide figyelj, nekem nincs szükségem sem a barátságodra sem a védelmedre, de végképp nincs a sajnálatodra. Az, hogy a tegnapi próba döntetlen lett az én hibám. Nem adtam bele mindent és emiatt tartok most ott ahol. Szóval most mondom el neked először és utoljára: Akadj, le rólam különben megbánod. – fordultam felé fenyegetően.

- Mi a baj? – még csak figyelembe sem vette azokat a dolgokat, amiket az előbb a fejéhez vágtam.

- Most mondtam el. – szűrtem a ki a fogaim között.

- Nem! – nézett rám szigorúan. – Mi a baj igazából? – tette fel újból a kérdést.

- Ha akarnám, sem mondanám el neked. – válaszoltam, majd sarkon fordulva faképnél hagytam.

Utáltam, hogy Max akármennyire is bunkó kiismert és a maga módján talán még aggódott is értem. Mintha eddig nem lett volna elég problémám most már ezen is gondolkodhatok.

A napom viszonylag döcögő mentesen telt ezért sajnos semmi sem tudta elterelni a figyelmemet a mai párbajokról. Miután az utolsó óráról is kicsöngettek egyből a bázis felé vettem az irányt, hogy még tudjak egy keveset gyakorolni.

- Emily! – kiáltott utánam valaki, de nem álltam meg. – Hé, Emily!

- Igen? – fordultam hátra unottan.

- Mi ez nagy lelkesedés? – kérdezte egy apró mosollyal Sara.

- Szerinted? – húztam fel az egyik szemöldökömet a hatás kedvéért.

- Figyelj, tudom, hogy most nincs minden a legnagyobb rendben, de attól még nem kell, hogy ennyire magad alatt legyél. Ma van még két próba, simán megszerezheted a vezetést. – rázta meg a kezemet lelkesítés képpen.

- Pont, úgy ahogy ő is. – feleltem.

- Ezt meg se hallottam! Nincs az az isten, hogy Te veszítesz!

- Jó oké, de mi lesz a döntetlennel. Egyszer már megtörtént, és ha még egyszer megtörténik... - kezdtem bele, de Sara félbeszakított.

- Mi lesz, ha még egyszer megtörténik? Apád mérges lesz? Megbüntet? A legjobb emberét kirakja a maffiából? Esetleg letagad? Ja, bocs azt nem tud, mert úgyse tudja senki, hogy a lánya vagy. –magyarázta Sara.

- Nem tudod, hogy mire képes. – válaszoltam egyszerűen. – De azért köszi.

Saratól erre már csak egy bíztató mosolyt kaptam majd együtt indultunk el.