Keverék

14. Rész

- Istenem, de hiányoztál. Nem hittem, hogy valaha is újra látlak. Legalább is nem a legutóbbi eset után. - mondtam majd a mondat végére elszomorodtam - Azt hittem meghaltál. Azt mondtad majd jelentkezel, de semmi. Konkrétan hónapokon át vártam eredménytelenül. Mi történt?

- Ez egy hosszú történet. A lényeg annyi, hogy nem tudtam. - hajtotta le bánatosan a fejét.

- De hát mióta vagy itt? Mikor jöttél vissza? És miért nem kerestél meg egyből? - kérdeztem egy kissé szemrehányóan.

- Hidd el én próbálkoztam. Többször is elmentem a házatokhoz, volt, hogy még éjjel is, de vagy nem találtam magamban elég lelkierőt vagy éppen azzal a piperkőccel voltál. - mondta és mondat végére szinte köpte a szavakat.

- Te meg kiről beszélsz? - kérdeztem vissza.

- Hát arról az ócska backstreet boy koppintásról. Vagy legalább is úgy néz ki.. - válaszolt én viszont továbbra sem tudtam kire gondolhat. - Tudod. Fekete haj, magas gyerek. - és ekkor beugrott.

- Te Adamről beszélsz? - kérdeztem és már a röhögő görcs kerülgetett.

- Mit tudom én, hogy-hogy hívják, de gondolom, ja. - mondta.

- Hát ez zseniális, backstreet boy koppintás. - nevettem miközben alig jutottam levegőhöz.

- Nekem pedig ez hiányzott. - szólalt meg hirtelen az én nevetésem pedig szolid, de kifejező mosollyá enyhült.

- Emily gyere már. - szólt vissza utánam anya ezzel megzavarva az idill pillanatot.

- Menny csak, majd még találkozunk. - mondta Ace engem megelőzve én pedig egy apró mosollyal jeleztem, hogy ebben biztos lehet.

Acet egészen kiskorom óta ismerem. Kicsiként mindig is példaképként tekintettem rá majd szépen lassan nőttünk és példaképből baráttá barátból pedig egy kicsit többé vált számomra. Persze ő az utóbbiról semmit nem tudott. Aztán jött az a pont amikor Ace egyik napról a másikra kisétált az életemből én pedig egyedül maradtam. Félre értés ne essék. Nem, lettem depressziós vagy hagytam el magam teljesen. Nem, az élet ment tovább csak most már egyel kevesebb emberrel körülöttem. Az pedig, hogy számomra az az ember bármit is jelentett nem igazán érdekelte a világot, apát, anyát vagy az akkor közelembe lévőket. Igazán még Sara sem ismerte Acet. Ő velem volt jóba nem vele. A fiút koránt sem nevezhettem legjobb barátnak azonban rengeteg mindenről tudott. Talán még olyan dolgokról is, amikről más nem. Mégsem tudtam legjobb barátként tekinteni rá, hiszen nem volt az soha.

- Anya, hova megyünk? - kaptam fel a fejem, amikor elhaladtunk anya irodája előtt, aminek az ajtaján csak ennyi állt „Smith".

- Terepre.. - ennyit mondott hátra sem nézve és ekkor már tudtam, hogy nagy bajban vagyok.

Anyut csak akkor hívják terepre, ha komolyabb bűncselekmények történtek, vagy ha úgy gondolják, hogy a maffia áll a háttérben, ami valljuk, be ilyen esetekben nem lenne meglepő.. Ezek lehetnek bankrablások túszokkal, gyilkosságok, vagy éppen nagy mennyiségű drog egy helyen. - Terepre? - akadtam ki - Miért, mi történt? - gyorsítottam a lépteimen, hogy utolérjem.

- Ma reggel kaptam egy telefont.. - mondta és egyre izgatottabb lett - És valószínűleg, ha minden jól megy, akkor ma-holnap le tudjuk végre kapcsolni a maffiát. - mondta és megtorpant majd egy fülig érő mosollyal nézett rám.

Anya a kijelentése után meg sem állt a raktárig ahol aztán a kezembe nyomott egy golyóálló mellényt és egy Beretta-t mondván, hogy remélhetőleg nagyobb fegyverre úgy se lesz, szükségem mivel csak távorról fogom figyelni az eseményeket. Majd mikor kiléptünk a komplexumból meglepő látvány fogadott. Felfegyverzett és beöltözött emberek mindenütt. Az úgy nevezett „különleges" osztag pedig felkészülve, rendezetten áll a parancsnok előtt, aki kicsit sem nyugodt, de magabiztos mély hangon magyaráz valamit. Értettem én, hogy ez az FBI, de ez akkor sem volt mindennapi. Mivel az FBI-t nem hívogatják nap, mint nap, de a városnak továbbra is szüksége van normál rendőrökre így az itt dolgozók kénytelenek rendőröknek kiadni magukat. Az azért mégsem így néz ki. A pillanatnyi sokkomból anya rántott ki szó szerint és a szirénával és lámpával ellátott Range Rover-hez húzott.

- Szállj be. - mondta anya és a következő pillanatban már semmit sem lehetett hallani a szinte egyszerre felharsanó rengeteg szirénától.

A tudat, hogy minden másodperccel egyre közelebb kerültem apa és saját magam lebuktatáshoz kezdte átvenni felettem az uralmat. A tenyereim izzadni kezdtek a szívem a torkomban dobogott és egyre nehezebb volt levegőhöz jutnom. Majd megláttam hova tartunk.

- Ez a régi bázis. - suttogtam magam elé nyugodtan - Megúsztuk. - sóhajtottam.

Anya pár perc múlva le parkolt az épület előtt és kiszállt, de addigra a „különleges" osztag már belülről fedezte fel a helyiséget. Ugyan tudtam, hogy nem hagytunk semmi nyomot magunk mögött a költözéskor nem bírtam nyugodni, míg meg nem láttam, hogy a tetőtől talpig felfegyverzett sisakos emberekből álló csapat ki nem sétált üres kézzel. Hallani nem halottam mi történt, de a parancsnok nem tűnt boldognak, ahogy anya sem. Feszülten beszélgettek egymással majd anya visszasétált az autóhoz beült és nagy csattanással becsapta az ajtót.

- Semmi. - mondta üveges tekintettel.

-------------------

Megkönnyebbülés. Ezt éreztem mikor anya bejelentette, hogy nem találtak semmit. Anya kész ideg volt. Mikor hazaértünk egyből az irodájába ment és egészen estig ki sem jött onnan. Akárhányszor elmentem a szoba előtt kiabálásokat vagy csattanásokat hallottam. Hiába nőttem fel elég durva körülmények között az ember ezt nem igazán tudja megszokni. Ugyan kívülről ez már meg se látszik, a lelkem mélyén tudom, hogy nem ez a normális. Vagyis de. Számomra ez már azzá vált. Mivel a suliba már nem indulhattam el és a találkozót a bázis előtt már lekéstem így nem volt mit tennem.

- Úgy látszik lett egy szabad napom. - sóhajtottam miközben kitártam a hűtőt.

- Azt nem hiszem. - hallottam egy mély hangot, majd a hűtő ajtaja hirtelen becsapódott és ott állt előttem tetőtől talpig feketében és felszerelkezve a hang tulajdonosa.

- Garcia? - tátottam el a számat a kezemben egy banánnal és egy epres joghurttal.

- Smith velem jössz. - mondta és megragadta a karom a könyököm felett.

- Hé, hé, hé! Álljon meg a menet. Értem én hogy maffia meg minden, de mit is keres maga itt? -Kérdeztem csapkodva.

- Tudom, kivagy. - válaszolta egyszerűen.

- Ja, azt nem nehéz miután bemutatkoztam. -forgattam a szemeim.

- Nem! Úgy értem tudom ki az apád. - mondta még mindig a karomat szorongatva és akkor megértettem. Lelepleztek.

- Hát persze. - mosolyogtam magabiztosan.

- Ne játszd a hülyét, tudom, hogy a főnők az apád és épp ezért nem keveredhetsz bajba, de szükség van rád. - mondta és ekkor már tudtam, hogy komolyra fordult a szó.

- Mondja mi a gondja? - Najó lehet mégsem lettem annyira komoly.

- Ez most tényleg fontos küldetés és ezt mind tudnád is ha megjelentél volna a találkozón.

- Nem értem most mi van. Csak egy szimpla gyakorlatról maradtam le. - ingattam a fejem még mindig a joghurttal és a banánnal a kezembe.

- A gyakorlat csak egy álca volt. A csoport nagyobb része tényleg arra ment, de egy kisebb csapatot kiválogattunk, akikkel rajta fogunk ütni a másik maffián.

- Ez igazán, nagyon, remek ötlet, de a főnök tud róla? - kérdeztem és felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Tud, sőt ő adta ki a parancsot. - hallottam egy hangot mögülem. Egyből megperdültem és megpillantottam.

- Igen is uram. - húztam ki magam hirtelen mikor megláttam apám.

- Mehetünk? - kérdezte Garcia.

- Ez nem kérdés. - válaszoltam és már a hátsó ajtó felé vettük az irányt.

Garcia elől teljes harci díszben, utána apa fekete ingben fekete zakóval és szintén fekete nyakkendővel, majd végül én zártam a sort ugyancsak fekete edző cuccban egy banánnal és egy joghurttal a kezemben...