Keverék

12. Rész

A tegnap történtek igazán feldobtak. Hiába tudtam, hogy ma egy fontos döntést kell majd meghoznom a szokásosnál jobb kedvel keltem fel. Magamhoz képest egész pozitívan indultam meg az iskola felé. Ez a kis lelkesedés is mindig csak addig tart, amíg el nem kezdődik az első. Na, velem is valahogy ez történt. Az órák unalmasan teltek viszont a szünetekben annál érdekesebb dolgok történtek. A tegnapi után hamar híre ment a titokzatos sisakos ismeretlennek, aki legyőzte Adamet. Volt, aki szimplán a tegnapi eredmény miatt már szimpatizált vele mások pedig egyszerűen tudni akarták ki van a sisak mögött. Éppen Black bandája mellett haladtam el, amikor meghallottam, hogy ők is a tegnapról diskurálnak. Akaratlanul is lelassítottam azonban hallani így sem hallottam semmit. A hirtelen tempóváltoztatásom feltűnő lehetett mivel Adam felém kapta a fejét. Egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd miután én pókerarcot öltve bámultam vissza rá hirtelen mintha kattant volna nála valami. Olyan volt mintha átfutott volna a felismerés az arcán, majd a szemei elkerekedtek. Én egyből kapcsoltam és a kijárat felé vettem az irányt nem sok sikerrel.

- Black. – biccentettem az utamat elálló srácnak.

- Te voltál. Tegnap, az ismeretlen. Te voltál. – tért egyből a lényegre

- Nem tudom, miről beszélsz. – néztem rá közömbösen – És ha megengednéd.. – léptem oldalra, hogy kikerülhessem ő viszont nem tervezett még elengedni így ő is ugyan így tett.

- Ne játszd a hülyét. Jól tudom, hogy te voltál. – gyanúsított tovább.

- Oké, rendben van. Mondd, ha így tudod, hogy én voltam akkor minek kérdezed. Amúgy meg ebben tévedsz. – válaszoltam és ismét szabadulni próbáltam, sikertelenül.

- Miért titkolod, hogy te vagy? – nézett rám értetlenül.

- Mindenkinek vannak titkai nemde? – sikerült végre kikerülnöm és még mielőtt megfordultam volna, hátrálás közben megismételtem a tegnapi mozdulatom, amikor megkérdezte, hogy ki vagyok.

- Hihetetlen! – hallottam magam mögött a nevetését én viszont már a következõ órámra tartottam.

Az ablakon bámulok ki és az ujjammal halkan dobogok a padon. A falióra kattog, a tanár valamit nagyon lelkesen magyaráz, mindenki más pedig unott arccal ül. Én is épp hogy elkapok egy-két szót, amikor egy érdekes kérdés ütötte meg a fülemet. Szerintetek melyik a leg erősebb érzelem? – szólított fel lényegében mindenkit a professzor. A kérdést pár perc csönd követte majd az egyik előttem ülő lány bekiabált.

- A szerelem. – mondta magabiztosan mire gúnyosan elmosolyodtam.

- Valamiért számítottam erre, de nem, nem a szerelem a helyes megoldás.

- Boldogság? – próbálkozott tovább a lány ám a tanár a fejét rázta.

- Esetleg a gyűlölet ? – kérdezte most egy srác két paddal mögülem.

- Nem, de jó felé haladunk. – javított ismét a professzor

- Szomorúság?

- Irigység? – szállingóztak a kérdések ám egyik sem a jó válasz volt. Egyre inkább kezdtünk kifogyni az ötletekből, amikor eszembe jutott a helyes válasz. És igazam volt.

- A félelem. – mondtam egyszerûen. Mindenki elcsöndesedett és a tanár reakcióját várta, hogy kiderüljön a többiek számára, hogy jól válaszoltam-e.

- Igen Smith. A félelem. - bólintott elismerően. – És mondja hogyan jutott erre a helyes következtetésre? – kérdezte erre pedig úgy látszott elég sokan tudni akarják a választ.