Keverék

11. Rész

- Sajnos egyet kell értenem Garciaval ez tényleg hihetetlen volt. – lépett oda mellém Black.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna a véleményedet. – szóltam vissza neki.

- Hé, nyugi én csak - kezdett bele, de félbeszakítottam.

- Te csak mi? Ha? – néztem rá - Te csak le akarsz engem győzni, ahogy én is téged. Nem kell, hogy többek legyünk jelen pillanatban ellenségeknél, de talán később sem. – mondtam nyugodt hangon majd faképnél hagytam.

A szívem torkomban dobogott a lábaim pedig remegtek, ahogy éppen apám irodája felé közeledtem. Hiába voltam tisztába azzal, hogy én azt tettem, amire ő tanított a végkimenetele a mai napnak egyáltalán nem volt kielégítő. Főleg nem az apám számára. Három kopogás után beléptem a helyiségbe.

- Ismét döntetlen. – hallottam meg apám mély és rekedt hangját.

- Apám én úgy válaszoltam a kérdésre, ahogy tanítottad. – mondtam komoly hangon védekezés képpen.

- Tudom. – válaszolta – Pont emiatt most az egyszer nem vonlak kérdőre. De a vereségre sosincs jó kifogás, ezt meg kell tanulnod. – fordult felém.

Meglepődtem. Minden eshetőségre számítottam csak erre nem. Soha életemben nem fogadta el a vereséget. Soha.

- Értem. – bólintottam – Akkor én megyek. – indultam az ajtó felé, de apa utánam szólt.

- Ugye tudod, hogy veszítened kell? – tette fel azt a kérdést, amire a legkevésbé sem számítottam.

- Mert?! – perdültem meg rögtön.

Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy apámmal, de elsősorban sorban egy maffiavezérrel beszélek így nem figyeltem a hangsúlyomra, amit azonnal meg is bántam. A hisztérikus reakcióm hatására apám megfagyott és üveges tekintettel meredt rám. Két lehetőségem volt. Apám vagy továbbsiklik a számára elfogadhatatlan reakciómon vagy amilyen gyorsan tudom, kijavítom magamat. De végül egyikre sem került sor. Apám telefonja hírtelen megcsörrent a levegőben pedig tapintani lehetett a feszültséget. Egy-két másodpercig még tartottuk a szemkontaktust majd ő a telefonért nyúlt és beleszólt.

- Drágám! Hogy vagy? – a megszólítás alapján egyből tudtam, anyukámhoz beszél. Megkönnyebbülten fújtam ki az addig benttartott levegőt. Ahhoz képest, hogy mind anyunak, mind apunak közrejátszott a bűn és halál az életében a kettejük kapcsolat egy szerelmi sztorira emlékeztetett. Apám a sok gyűlölet ellenére a maga módján nagyon szereti anyát és ezt persze ő is viszonozza. Mindezt persze ellentétben az én szerelmi életemmel. Eddig csak igazán elcseszett kapcsolataim voltak. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy a telefonnak vége lett.

- Ha még egyszer megemeled, a hangod nem állok jót magamért, de a lényegre térve holnap vagy veszítened kell vagy feladod. – szorította ökölbe apám a kezét

Egy pillanatig elgondolkodtam azon mi lehet az a nagyon nyomós ok, ami miatt apám azt akarja, hogy veszítsek. Majd rájöttem. Már ezzel a kis magánszámommal, hogy kíhívtam az eddigi osztagelsőt magamra irányítottam a figyelmet. Arról nem is beszélve, hogy ha ne adj isten meg is nyerem az utolsó próbát – amire azért valljuk be nagy az esély – végképp a figyelem középpontjába kerülök. Félreértés ne essék itt ezzel nem az a baj, hogy a figyelemmel együtt az engem körülvevő veszély is nő, nem, itt csak annyi a probléma, hogy rajtam, apámon és Saran kívül senki sem tudja az igazi kilétemet és ennek nem is kéne megváltoznia Így mérlegelve az esélyeimet apámra néztem majd egyszerűen bólintottam.

- Értettem. – válaszoltam majd az ajtó felé fordulva gyors léptekkel elhagytam az irodát.

Hazafele menet bőven volt időm az eddig történteken agyalni a motorom hiányában. Elengedtem magam és hagytam, hogy a gondolatok csak úgy cikázzanak a fejemben, majd eszembe jutott anyu. Már egy ideje elhanyagoltam, amitől elég rosszul éreztem magam. Mindig is segített vagy támogatott, amikor éppen nem voltunk a kapcsolatunk csúcsán apával. Arról pedig végkép megfeledkeztem, hogy lassan tényleg egy mérföldkőhöz érek az életemben és anya munkája igazán fontos szerepet fog majd játszani. Akár mennyire próbáltam mindig elhitetni magammal, hogy majd én megoldom, mind a két szakma menni fog, ahogy közeledtünk ehhez a holtponthoz annál inkább kezdtem úgy érezni ebbõl nincs kiút és muszáj, leszek választani.