Keverék

8. Rész

- Én csak beszélni akartam veled a holnapról. – hajtotta le a fejét.

Nekem itt valami nagyon bűzlik. Nincs az az isten, hogy a nagy Adam Black az éjszaka közepén eljön hozzám, mert csak úgy dumcsizni szeretne.

- Minek? Egymás ellen fogunk küzdeni. Szerintem ezen nincs mit megbeszélni. Hidd, el nem vagyok én olyan hülye mint amilyennek tartasz. Nem fogok belemenni, a kis játékodba miszerint te csak dumálni szeretnél. – mondtam mire rám kapta a tekintetét.

- Hoppá, lebuktam. – húzta félmosolyra a száját.

- Tudod mit? Nekem ehhez semmi kedvem sem energiám nincs már. Úgyhogy most vagy lelépsz magadtól vagy én foglak innen kirugdosni. – húztam fel magamat.

- Ó de felkapta valaki itt a vizet. – kezdett el gúnyolódni.

- Én komolyan beszéltem. – szorítottam ökölbe a kezem.

- Jó, jó megyek már, de még egy dolog. – tette fel a mutató ujját.

- Mondd.

- Miért olyan fontos neked, hogy megküzdj velem? – tette fel azt a kérdést, amire a legkevésbé sem számítottam, de most egyáltalán nem volt benne semmi gúny csak az egyszerű és őszinte kíváncsiság.

- Úgysem értenéd meg. – kerültem ki a választ.

- Hát, ha nem mondod meg akkor tényleg nem. – erőltette tovább.

- Gondolom, hogyha betudtál jutni a kertbe, akkor kimenni is sikerülni fog magadtól. – hárítottam ismét.

- Hát persze. –látta be végre, hogy nem fog normális választ kapni.

- Jó éjszakát. – mondtam szarkasztikusan majd egyszerűen faképnél hagyva visszamentem a házba.

A szobám ablakából még kinéztem, hogy ellenőrizzem tényleg lelépett e. Még pont láttam, ahogy egy könnyű mozdulttal átlibben a kerítésen majd nyugodt léptekkel elsétál. Ennek a kis látogatásának köszönhetően pedig már tényleg nem kellett sok és álomba merültem

Reggel az ébreszőm elviselhetetlen hangjára keltem. A tegnap történtek miatt nem igazán tudtam három-négy óránál többet aludni. Kénytelen voltam valamit kezdeni magammal így mikor végre túl voltam a reggeli teendőimen nagy nehezen lebattyogtam a lépcsőn indulásra készen.

- Jó reggelt Emily. – köszöntött apa a maga kedvesnek mondható módján.

- Neked is. – válaszoltam egy fáradt mosoly kíséretében.

- Ugye tudod, hogy ma mindent bele kell adnod. – nézett rám szigorúan.

- Tudom. – hajtottam le a fejemet. – De most már megyek, mert el fogok késni megint. – kaptam fel a táskám és léptem ki a házból.

- Szia, Sara. – öleltem meg a házunk előtt álló legjobb barátnőmet.

- Na, várjunk csak Minden rendben? – kezdett el aggódni hirtelen.

- Persze miért? – kérdeztem értetlenül.

- Te időben keltél fel és még csak kiabálnom sem kellett? – volt még mindig elképedve.

- Annyira hülye vagy. – nevettem el magam és végre elindultunk a suli felé.

Az út alatt elmeséltem neki mindent, ami tegnap történt. Ennek köszönhetően persze egész végig hangulatingadozása volt. Egyszer majdnem megfulladtunk röhögéstől máskor pedig valakinek a halálát tervezgettük. Örültem, hogy az utóbbi napokban történteket végre kibeszélhetem magamból és, hogy végre kicsit felszabadultnak érzem magam, de ez az öröm hamar elszállt, amikor az iskola elé értünk.