𝓽𝓱𝓮 𝓰𝓲𝓻𝓵 𝔀𝓱𝓸 𝓼𝓪𝓿𝓮𝓭 𝓱𝓲𝓶 | 𝓓𝓻𝓪𝓬𝓸 𝓜𝓪𝓵𝓯𝓸𝔂 |18+|

𝓛𝓾𝓶𝓸𝓼!

ℂ𝕒𝕤𝕤𝕪

A vonatunk sebesen robogott a Roxfort felé. Az utolsó előtti évemet kezdtem diákként az iskolában, szám szerint a hatodikat. Szerencsésnek éreztem magam, hogy anélkül, hogy a szüleim varázslók lennének, idáig eljutottam. Ráadásul mind a saját házam tagjaival, mind a Hugrabug és a Hollóhát tanulóival jó viszonyt ápoltam, egyedül a Mardekárosokkal nem találtam meg a közös hangot.

A kabinunkban négyen ültünk: Harry, Ron, Hermione és én. Noha a trió elég szoros kapcsolatot ápolt egymással, soha nem éreztem azt, hogy ki lennék közösítve. Éppen ellenkezőleg, a boszorkány rengeteg időt töltött velem, a csajos programokon nagyrészt együtt szerepeltünk.

- Hermione, mégis mit láttál? - kérdezte Harry indulatosan, mert rögtön választ akart kapni. A fiú meg volt győződve, hogy Draco Malfoy halálfaló lett, én pedig az ellenkezőjében bíztam. Nem értettem, hogy Voldemortnak minek kellene egy iskolás gyerek, aki még nem is tartozik a legtehetségesebb diákok közé. Én se mondhattam magam túlzottan jó tanulónak, de a bájitaltan mindig is az erősségem volt, ha más nem is.

- Igazából, - vett mély levegőt a lány, - nem tudom, mit láttam. Vagy nem vagyok benne biztos.

Ron együttérzően nézett Hermionéra, míg Harry nem értette, ez hogyan lehetséges. Úgy érezte, hogy ki kell szellőztetnie a fejét, mivel felkelt az ülésről, és magabiztosan rám nézett. - Cassy, nem jössz ki levegőzni?

A velem szemben pihenő párosra néztem engedélykérés gyanánt, amire ők egy biccentéssel válaszoltak. Harry meg sem várta a feleletemet, máris elindult a folyosóra, én pedig csendben követtem őt.

- Meg akarod keresni Malfoyékat? - kérdeztem, pedig sejtettem a választ, mert a mardekárosok részlege felé vette az irányt.

- Igen - mondta, - tudni akarom, hogy halálfaló lett-e.

Ezzel egyetértettem, mivel nem aludtam volna el nyugodt lélekkel esténként, ha tudom, hogy valaki a Roxfortban Voldemort legközelebbi csatlósa.

Annyira elvesztem a gondolataimban, hogy mentem volna tovább egyenesen, de Harry Malfoyék kabinja közelébe érve megállt, és a kezét elém rakta, ezzel jelezve, hogy álljak meg. Behúzódott a választófal mögé, és engem is magával rántott.

A mardekáros fiú Pansy Parkinsonnal és Blaise Zambinivel tartott eszmecserét. Ha információm helyesek, a lányt, mint barátnője szerette, pedig semmilyen szépség vagy jóindulat nem lakozott benne. Csak ő aranyvérű, és emiatt az olyanoknak, mint Malfoy, ő egy tökéletes lány.

- Draco, olyan stresszes vagy ma - állapította meg Parkinson, majd egy hosszú csókot adott az említett szájára. Harryval egyszerre néztünk egymásra, mivel egyikőnk se szerette a kimerítő nyáladzásokat nézni. A griffendéles fiú közelebb lépett hozzám, és a fülembe súgta, hogy visszamegy a kabinunkba, de én maradjak itt figyelni. Így tettem. Zambini gyertyatartóként funkcionált a páros mellett, csendben végignézte a jelenetet. Már kényelembe helyeztem magam a vonat falának dőlve, mikor egyszer csak abbahagyták a puszizkodást.

- Ez az utolsó évem ebben a rohadásban - jelentette ki a fiú, majd átkarolta Parkinsont. Mondatára mindkét társa megdöbbent, és pár másodperces hatásszünetet is tartottak.

- Miről beszélsz? - kérdezte a lány, miközben felnézett Malfoy szemébe.

Csak lazán megrántotta a vállát, majd a gallérjával is így tett, hogy még ridegebbnek tűnjön. - Idén még van egy kis dolgom. Amint azt elintéztem... itt hagyom ezt a szeméttelepet.

Hangosan elkaptam a lélegzetemet, ami szerencsétlenségemre feltűnt neki. Próbáltam még inkább a falhoz simulni, de ha még ennél is jobban beleolvadtam volna, kiesek a járműből. Nem láttam, de hallottam Malfoy határozott lépteit, ahogy közeledik felém. Egy pillanat alatt szétnéztem, és elindultam a másik irányban, de akkor már késő volt. Megéreztem öt ujjat a vállamon, ahogy erősen megszorítják a csontomat, mire én felszisszentem. A kéz tulajdonosa egy mozdulattal maga felé fordított, és hátrébb lökött egy kicsivel.

𝔻𝕣𝕒𝕔𝕠

Parkinsonnal beszéltem, mikor sikerült észrevennem a nem túlságosan tehetséges rejtőzködését Roseblade-nek. Az utolsó pillanatban megpróbált elmenekülni, viszont én ezt nem hagyhattam neki.

- Engedj el, ez fáj! - sziszegte a fogai között, miközben hátrarántotta a vállát, hogy eresszem el.

- Mit keresel itt, Sárvér? - nevettem, miközben megszorítottam a csuklóját. Nem mehetett el, amíg normális magyarázatot nem adott a kémkedésére.

- Vártam valakit - hazudta, miközben lenézett a karjára, melyet az én ujjaim fogtak körbe. - Örülnék, ha nem szorítanál.

- Az igazat, Roseblade! - kiabáltam rá, és csak erősebben fogtam. Ha Potter ideküldi kémkedni a kurváit, akkor nagyon megjárja. Pedig nem volt csúnya lány, még a származása ellenére sem. Nekem is van szemem, és kiszúrom azt, akinek jó alakja van, viszont a sárvérű elviselhetetlen személyiséggel rendelkezett.

- Dehát ez az igazság - suttogta, mire egy könnycsepp szökött ki a szeméből. Csuklóján pontosan éreztem, hogy mennyire felgyorsult a pulzusa a stressz hatására, ezért jobbnak láttam elengedni. Az ujjaim nyoma ott maradt fehér bőrén, amire lepillantott, mivel el sem hitte, hogy kiszabadult.

Könnyes szemmel sarkon fordult, én pedig végignéztem távolodó alakján, míg vissza nem ért a kabinjához. Kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt, majd visszaültem Parkinson mellé, és végigcsókoltam a nyakán.

A vonat begördült, és végül megérkeztünk a Roxfortba. Dumbledore megismételte ugyanazt a szöveget, mint hat éve mindig, és a vacsora is gyorsan eltelt, azon kívül, hogy Roseblade pont a velem szemben lévő asztalnál ült, néha rám pillantott. Parkinson, mikor ezt észrevette, kezét feltűnően a mellkasomra rakta, és egészen a lábam közéig lecsúsztatta. Kissé felsóhajtottam, mire a lány lecsitított. A sárvérű felé pillantottam, de mikor észrevette a jelenetet, már nem is nézett felém, csak Weasleyékkel trécselt.

- Draco, ne menjünk le a klubhelyiségbe? Még nincs lent senki, mert esznek - suttogta Parkinson, miközben a nyakamat csókolgatta, közben a lábamnál matatott.

- De - jelentettem ki, majd abban a pillanatban fel is keltem a lánnyal együtt az asztaltól. Cipőink kopogása végigkísért minket a folyosókon keresztül, le a pincébe, ahol a Mardekár klubhelyisége volt található. Ahogy sejtettük, a terem teljesen üresen várt minket.

Parkinson bevágta az ajtót, majd a mellkasomnál fogva a hosszú kanapéra döntött, ő pedig felült a hasamra, miközben a saját nyakkendőjét oldotta ki. Lágyan beletúrt a hajába, majd a zakóm gombjához nyúlt, én pedig próbáltam nem megszakítani a csókunkat.

- Nyár óta várok arra, hogy újra magamban érezhesselek - mondta halkan, mire én magabiztosan elmosolyodtam. Az ilyen szavaival növelheti leginkább az önbizalmamat.

Nyolc órára végez mindenki a vacsorával, ezért mi is akkor hagytuk abba. Parkinson némán üldögélt a kanapén, és végignézte, ahogy felöltözök. Tetszett neki a látvány, mivel a két ajka kicsit elvált egymástól. Mikor megelégedtem a megjelenésemmel, szó nélkül ott hagytam a lányt, és a hálókörletem felé vettem az irányt.