𝓽𝓱𝓮 𝓰𝓲𝓻𝓵 𝔀𝓱𝓸 𝓼𝓪𝓿𝓮𝓭 𝓱𝓲𝓶 | 𝓓𝓻𝓪𝓬𝓸 𝓜𝓪𝓵𝓯𝓸𝔂 |18+|

𝓜𝓸𝓻𝓼𝓶𝓸𝓻𝓭𝓻𝓮!

ℂ𝕒𝕤𝕤𝕪

Az idő meglehetősen gyorsan telt. Három hónapon keresztül követte Draco Malfoy a pillantásaimat, és ahol csak tudott, megalázott. Nem kedveltettem meg vele magam a vonatos incidens után, mikor észrevette, hogy kihallgattam, miről beszél. Meglepetésemre azonban a többi mardekáros valahogy figyelmen kívül hagyta a botlásaimat, és szinte soha nem tettek nekem keresztbe.

Már késő este volt, és a hálókörletemben kellett volna aludnom, de a gondolataim nem hagytak nyugodni. Érzelmeim még inkább felerősödtek, mikor megpillantottam Malfoyt a folyosón járkálni. Csakúgy, mint a vonaton, ismételten nekisimultam a falnak. Kezdtem úgy érezni, hogy előle mindig bujkálnom kell. Legutóbb azért követtem, hogy megtudjam halálfalói kilétét, azonban akkor nem lettem száz százalékig biztos benne. A kellemes mentaillat irányába mentem, amit a fiú húzott magával.

Egészen a második emeleti fiú mosdóig robogott el, mígnem megállt annak az ajtajánál. Mindkét irányba szétnézett, majd belépett a helyiségbe. Hál' Istennek, pont a sötétségben álltam, így nem láthatott meg.

Végignéztem, ahogy becsukódik az ajtó, és mikor biztosra vettem, hogy tett már pár lépést, a bejárathoz léptem. Levettem a cipőmet, hogy nehogy maghallja a csizmám kopogását. Lassan a kilincsre tettem az ujjaimat, és beléptem a mosdóba, de mivel továbbra is úgy éreztem, nem szükséges felfednem magam, a sarokban maradtam. Az egész helyiséget a sötétség járta át, csupán Malfoy tejfölszőke haja világította be.

Fel sem figyeltem a halk szipogásra, amíg hangos sírás nem vált belőle. A fiú ráhajolt a mosdókagylóra, és egy mozdulattal ledobta sötétzöld, kötött mellényét. A levegőt egyre gyorsabban vette, néha azt hittem, mindjárt megfullad.

Felrántotta könyökig ingének ujjait, a tenyerébe engedett egy kis vizet, és az arcára fröcskölte. Pár másodpercig megtámaszkodott a porcelánon, de végül kihúzta magát, és a bal karját átfogta. Azonban hiába próbálta takarni, egyértelműen láttam, hogy a Sötét Jegy van az alkarjára gravírozva.

A szívem hatalmasat dobbant, és csakúgy, mint a vonaton, most is egy mélyebb sóhaj hagyta el a számat. Malfoy hirtelen hátrafordult. Vörös szemei egyszerre hordoztak dühöt és szomorúságot egyaránt.

- Már megint ezt játszod, Roseblade? - sziszegte a fogai között. Biztosra vettem, hogy pálcát ránt elő, de végül nem tett semmit. - Takarodj innen!

Felvontam a szemöldökömet. - Nem küldhetsz el.

Ajka remegett az idegességtől, a homlokán pedig megjelent néhány izzadtságcsepp. Ahogy ott állt világfájdalommal, nem tudtam nem megsajnálni. Jobb tenyeremet felé emeltem, hogy lássa, nem akarok rosszat.

- Segíteni szeretnék - törtem meg a pár másodperces csendet, ami kettőnk között volt. Minél kisebb léptekkel közelítettem felé, és mikor megszólalt, megtorpantam.

- Nem kell a segítséged! - kiabált rám, és nyelt egy nagyot.

Egy hajtincset a fülem mögé tűrtem, amit figyelmével végigkísért. - Akkor csak beszélgessünk.

Malfoy lehúzta az ingujját, és begombolta azt, anélkül, hogy odanézett volna. Nem értette, mit akarok itt, de nem sokáig gondolkozott rajta, mivel csupán minimális bizalma volt felém.

- Minek? - kérdezte flegmán. Sóhajtottam, és leültem törökülésbe, a szemkontaktust továbbra is tartva vele. Úgy éreztem őt, mint egy megijesztett őz, amely bármelyik pillanatban beszaladhat az erdőbe, és soha nem jön ki onnan.

- Hogy megnyugodj. Mikor bejöttem, majdnem elájultál - állapítottam meg, a lehető leglágyabb hangnemben, ami kijött a torkomon.

Malfoy továbbra is remegett, bár nem annyira, mint mikor felfedtem a jelenlétemet. Tudtam, hogy a mardekárosok különösen figyelnek arra, hogy ne mutassanak ki magukból őszinte érzelmet, és éppen ezért volt neki ilyen nehéz, pláne egy griffendéles előtt.

𝔻𝕣𝕒𝕔𝕠

Roseblade-ről egy pillanatra sem vettem le a szememet. Most nem éreztem azt, hogy kémkedik, és semmilyen hátsószándékot nem figyeltem meg a viselkedésében. Ez volt az a pillanat, mikor valakit őszintén érdekeltem.

A bal karomon próbáltam lejjebb és lejjebb húzni az inget, hogyha eddig még nem vette észre a Jegyet, akkor ez után se tűnjön fel neki.

- Felesleges takargatnod - suttogta -, láttam, amit látnom kellett.

Ha eddig nem reszkettem, mint a nyárfalevél, ezzel a mondatával biztosan úgy tettem. Alsó ajkamat beharaptam, hogy ne érezzem annyira a testemben a remegést, de semmit nem számított.

Minden erőmet összeszedve a lány felé sétáltam. Éreztem a sajnálatot a pillantásában, de én nem ezt akartam. Csak azt akartam, hogy megértsenek.

Amikor nagyjából egy méterre voltam tőle, ledobtam a pálcámat oldalra, hogy ő is meggyőződjön a biztonságáról. Amint földet ért a bot, Roseblade megismételte a mozdulatot az ő eszközével.

Leguggoltam elé, majd ugyanúgy, ahogy ő, törökülésbe helyezkedtem. A lány közelebb csúszott egy picit, majd lágyan megfogta a csuklómat, és felhúzta az ingemet. Meg akart győződni a halálfaló mivoltomról.

Ugyanúgy éreztem magam, mint ahogy ő érezhette magát a vonaton. Csapdába esve, segítség nélkül.

- Ezt nem szabad akaratodból tetted, ugye? - kérdezte, miközben elengedte a karomat.

Nagyot sóhajtottam. Joga van tudnia, mi történik a családomban? Tartozik ez egyáltalán rá?

- Apámat bezárták az Azkabanba... - feleltem elcsukló hangon, a talajt kémlelve, Roseblade viszont kereste a szemkontaktust, de mikor rájött, hogy most ez nem fog összejönni, lemondott szándékáról.

- Voldemort azt akarja, hogy te vedd át édesapád helyét?

Nem válaszoltam. Végigfuttattam az agyamban, hogy a lány igazán jóba van Potterékkel, és mindent elmond nekik. Észrevette a habozásomat, de türelmesen várt.

- A családom kegyvesztetté vált. A Nagyúr követői között is számkivetett lett a családom, én pedig egész életemben mindenhol az voltam - mondtam, az utolsó tagmondatnál felemelve a hangomat.

Roseblade meglehetősen sokat gondolkodott, de nem engedtem válaszolni. - Ha megteszek Neki valamit, akkor... a családom visszakaphatja a régi tekintélyét.

Úgy éreztem, hogy a lány teljesen megvilágosodott. Megértett engem, annak ellenére, hogy nem bírt elviselni.

- Az anyám az egyetlen ember, akinek köszönhetek valamit, nem veszthetem el őt is - magyaráztam neki tovább, és már egyre kevésbé remegett a hangom. A griffendéles csendben figyelt, pedig ahogy érzékeltem, lett volna hozzáfűznivalója és kérdése is.

- Ez - mutatott a tetoválásra -, ez nem te vagy. Ez ők, és nem te - állapította meg.

Az eddig lehajtott fejemet felemeltem, és kék szemébe néztem. A bátorság nem hunyt ki még ebben a helyzetben se belőle, míg az én egész valómat a gyávaság határozta meg.

Még legalább negyed órát ültünk egymással szemben csendben. Mindent tudott ahhoz, hogy megértsen. Hiába éreztem magam teljesen kétségbeesetten, így, hogy ő itt volt, nem maradtam egyedül. Neki ez csak pár óra alvás mínusz, de nekem a világot jelentette.

- Roseblade - szólítottam meg, mire felkapta a fejét. - Jobb lenne, ha elmennél a hálókörletedbe. Nehogy feltűnjön valakinek, hogy nem vagy ott, és elkezdjenek keresni.

A lány habozás nélkül felállt, leporolta a nadrágját, és köszönés híján elhagyta a mosdót. Az ajtaját nem zárta be, mert azt akarta, hogy én is elmenjek aludni, és ne itt kellemetlenkedjek.

Mikor tett pár lépést, halkan 'köszönömöt' duruzsoltam az orrom alatt. Hálás voltam, de nem mondhattam ezt el neki.