𝓽𝓱𝓮 𝓰𝓲𝓻𝓵 𝔀𝓱𝓸 𝓼𝓪𝓿𝓮𝓭 𝓱𝓲𝓶 | 𝓓𝓻𝓪𝓬𝓸 𝓜𝓪𝓵𝓯𝓸𝔂 |18+|

𝓢𝓮𝓬𝓽𝓾𝓶𝓼𝓮𝓶𝓹𝓻𝓪!

ℂ𝕒𝕤𝕤𝕪

Újabb pár nap telt el a legutóbbi találkozásunk óta. Amikor úgy éreztem, normalizálódik az életem, Draco bejelentette, hogy meg kell ölnie Dumbledore-t, én újra szétestem. Erősnek kellett mutatnom magam előtte, mert ha látja, mennyire összeomlottam, ő sem bírta volna tovább. Az igazság az, hogy titokban némító bűbájt raktam az ágyamra éjszakánként, így ki tudtam sírni magamat. Arra gondoltam, ha engem ennyire megvisel a tudat, hogy ölnie kell, ő vajon mit érezhet...

Reggel megpróbáltam eltüntetni, mennyire kipirosodott az arcom, ezért jelentős mennyiségű púdert tettem fel. Így is látszódott egy kicsit a sírás nyoma, ezért kimentem levegőzni, hogy visszakapjam a természetes színemet. Május volt, de az idő még csípős maradt. Mivel még a nap sem kelt fel, szinte egyedül bóklásztam a Roxfort udvarán. Szorosra húztam a taláromat, mert fáztam, a kezemet pedig a ruhadarab zsebébe rejtettem.

Távolabb társaságot véltem felfedezni. Draco és Pansy Parkinson nagyon közel ültek egymás mellett. Besurrantam az egyik oszlop mögé, hogy onnan figyeljem az eseményüket, és megpróbáltam visszaszorítani a féltékenységemet. Bár száz százalékosan megbíztam a fiúban, azért megfordult a fejemben, mi van, ha nem szakított Parkinsonnal.

- Anyukád írt nekem egy levelet, hogy kérdezzem meg, mi van veled. Nem beszélsz senkivel... - kezdte magyarázni a lány. Narcissa szereti az egyetlen gyerekét, de szerintem túlságosan behódol a férjének. Mindenféleképpen fent akarták tartani a mintacsalád látszatát, akár az életük árán is.

- Sok dolgom van - felelt Draco, és megvonta a vállát.

- De ez nem ok arra, hogy bezárkózz - Parkinson rosszallóan megrázta a fejét. - Szakítottunk, de én még mindig szeretlek, és féltelek.

Felhúztam a szemöldökömet. Dühömben markolásztam a ruhámat, és csak az járt az eszemben, hogy Parinson aranyvérű, ezért sokkal vonzóbb Draco szemszögéből. Viszont mi jártunk együtt, annak ellenére, hogy muglik a szüleim...

- Nekünk már nincs közös jövőnk - válaszolt egyszerűen. A földet kémlelte, viszont a mardekáros lány minden áron a szemébe akart nézni.

Mintha egy érzelmi hullámvasúton ültem volna: egyik pillanatban haragudtam, a másikban viszont örültem, hogy Draco ennyire határozott.

- De én megbocsátom, hogy Roseblade-del nyalakodtál - könyörgött, azonban a fiút nem lehetett kizökkenteni. Nyugodt maradt, és a tekintetét nem emelte fel a talajról. - Vegyél el, kérlek.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam. Elvenni? Draco nem említette, hogy össze akarnak házasodni. Ha mindent elmondunk egymásnak, ezt miért hallgatta el? Ráadásul csak egyre idegesebb lettem, ahogy az a szajha hízelgett az én barátomnak.

Kibújtam a tartópillér mögül, és határozott léptekkel feléjük indultam. Belemarkoltam a taláromba, mintha azon akarnám kitölteni a dühömet, és legalább ezzel megakadályoztam, hogy pálcát rántsak elő.

- Pansy Parkinson, milyen jogon kényszerítesz bárkit bármire? - kérdeztem dühtől remegő hangon. A lány morcosan nézett rám, Draco pedig szinte örült, hogy megjelentem.

- Menj el, Sárvér! - szólt rám Parkinson a jellegzetes nyávogós hangján. Egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani...

- Mert mi lesz? - vágtam rá, és megtorpantam velük szemben.

Lenéztem Dracora, és rádöbbentem, ő is mennyire utálja a mellette ülő személyt. Parkinson idegesen felállt, és az imént előkapott pálcáját felém tartotta. Felszisszentem, de én is elővettem az enyémet védekezésképpen.