SzJG - Az Én Történetem (Kezdet)

Szeptember 14., péntek

Ma reggel magam is elcsodálkoztam a fürgeségemen, ugyanis 7:25 volt, és én már ott álltam Liviék kapuja előtt. És teljes erővel nekifeküdtem a csengőnek, ugyanis már kerek három perce csengettem, és senki nem nyitott ajtót, Livi meg nem vette fel a telefont.
Mire az anyukája ajtót nyitott, én már nagyjából félőrült voltam az idegességtől, hogy mi a fene történhetett velük.
- Nyitom, gyere! - kiabált Gabi az ajtóból, mire a kertkapu zárja egy halk berregés kíséretében kinyílt.
- Jó reggelt! - köszöntem neki, mikor beértem a házba. - Történt valami? Livi nem veszi fel a telefont.
- Szia Kami! Jó, hogy jössz, segítened kell! Úgy képzeld el a dolgot, hogy nem bírom kiimádkozni az ágyból a lányt... Szóltam szépen, szóltam csúnyán, kiabáltam, könyörögtem, simogattam, megráztam, de nem megy... Ha nem lélegezne, azt hinném, meghalt. Egyszerűen nem reagál semmire.
Ez fura. Azt tudom, hogy Livi pont olyan hétalvó, mint én, és hogy mindent megadna egy jó szundikáért, na de hogy ennyire...
- Az úgy menő! Akkor megpróbálkozom én is a felkeltésével.
"Oké", bólintott Gabi, és mutatta, hogy menjek utána az emeletre. Egyébként, úgy mellesleg, naaaagyon menő házuk van! De ez részletkérdés, mikor a drága barátnőmet nem lehet kiszedni az ágyból reggel fél nyolckor!!!
Az emeleten balra, a folyosó végén volt Livi szobája, amit amúgy is kitaláltam volna, mert egy pici, cuki plüssmaci lógott az ajtón, kezében egy kis, világoskék táblával, amire Livi volt írva.
Benyitottam, és nagyon próbáltam nem azzal foglalkozni, hogy milyen király a szobája :D Inkább csak leraktam a táskámat az övé mellé, odamentem az ágyához, és leültem a szélére.
- Livi! - megsimogattam a barátnőm vállát. Tényleg semmi.
- Khm... Gabi? - fordultam felé.
- Igen?
- Kiabálhatok?
- Csak nyugodtan - nevetett kicsit idegesen.
Felálltam, megköszörültem a torkomat, és elordítottam magam:
- BALLA OLÍVIA, AZONNAL KELJÉL FEL, MERT ITT VAN ADAM!
Természetesen nem gondoltam, hogy ez működni fog, ezért meg se mertem fordulni, mert tudtam, hogy ha egyszer megteszem, meg kell magyaráznom ezt az egészet Gabinak :D
Ám csodák csodája, megmozdult a takaró, és alatta Livi is!
- Mi? Adam? - morogta.
- Úristen, Kami, fantasztikus vagy! - kiáltotta Gabi, és nagy örömében még meg is ölelt(!!!). - Gyorsan segíts neki készülni, tíz perc múlva indulunk!
Bólintottam, majd visszafordultam Livihez.
- Madárcsicsergős szép jó reggelt, szívem! - vigyorogtam.
- Ropogós madársülteset inkább... - morgott.
Lehúzta magáról a takarót, és felült, én meg elkezdtem bepakolni a táskájába a cuccait, amik még az asztalán voltak.
- Te amúgy hogy kerülsz ide, és miért ordítottál, és hol van Adam, és mennyi az idő? - dörzsölgette a szemét.
- Nyugszik a beteg! - veregettem meg a vállát vigyorogva. - 7:32 van, én már 7:22 óta itt vagyok, anyud meg már szerintem vagy minimum félórája próbál életet lehelni beléd. Adam meg a suliban van, ahol nekünk is lennünk kéne, és leszünk is, háromnegyedkor indulunk. Na gyere! - nyújtottam felé a kezem, amit elfogadott, így már ő is talpon volt.
Úgy döntöttem, hogy felhatalmazom magam arra, hogy belekontárkodjak a ruhásszekrényébe, úgyhogy amíg ő kiment a fürdőszobájába (mert neki van saját fürdője, hát egyem a pici lelkét), én elővettem neki valami ruhát. Nem válogattam különösebben, szóval csak reméltem, hogy jó lesz neki az a sötétkék farmer, a fehér alapon fekete feliratos póló, meg a sötétkék farmerdzseki, amit kiválasztottam.
Szerencsére nem volt vele semmi baja, úgyhogy háromnegyedre már mindketten lent voltunk, ő még éppen a cipőjét húzta, én meg már bementem a garázsba, hogy beszálljak a kocsiba.

Mire a sulihoz értünk, már senki nem álldogált a lépcsőnél, az érkező diákok már egyenesen a bementek.
A portánál felmutattuk a belépőkártyánkat, az aulába beérve pedig szembetaláltuk magunkat Mádayval, aki persze a mi érkezésünket sem hagyta szó nélkül.
- Látom, ismét sikerült időben érkezniük a hölgyeknek! - csapkodta a tenyerét a vonalzójával, de mi csak vihogva elmentünk mellette.
- Milyen órával kezdünk? - kérdzete Livi, mikor felértünk a suliboxokhoz.
- Öhh... Nem tudom - válaszoltam, de hirtelen eszembe jutott, amikor Zsombor tegnap azt mondta, hogy francián találkozunk. - De. Mégis. Dupla Durand. Francia, aztán francia kultúra.
- Jaj, de jó...
- Egyébként alkalomadtán elmesélhetnéd, mi a fene volt, hogy ennyire nem bírtál felkelni.
- Majd szünetben.