𝐒𝐭𝐚𝐫𝐬 𝐨𝐧 𝐲𝐨𝐮𝐫 𝐟𝐚𝐜𝐞 | Chanlix | ✓

[19]

Felix közeledni kezdett az idősebb felé, aki ettől annyira ledermedt, hogy nem is reagált rá, csak várta hogy mi lesz. A fiatalabb végül csak megölelte Chant, de ez épp elég volt ahhoz hogy teljesen elképedjen. Hosszú hosszú ideje senki nem ölelte meg, hisz nem volt olyan kapcsolata senkivel se, hogy még tudják ölelni. Most azonban eszébe jutott hogy mennyire kellemes érzés, és ő is megölelte Felixet. Egy kicsit viszont ő is zavarban volt, ráadásul úgy tűnt, mintha a szíve ki akarna szabadulni a mellkasából, annyira erősen dobogott.

Így álltak pár percig, amikor az ajtó felől furcsa hangok szűrődtek ki. Mind a ketten az ajtót kezdték el nézni, majd Felix egy határozott mozdulattal feltépte, és a falap mögött felbukkant Jisung, Changbin és Jeongin, akik most már meglepetten pislogtak a vörös hajúra.

- Jó reggelt nektek is. - mosolygott rájuk, majd Chris-re kacsintott és kiment a helyiségből.
- Helló, örülök a találkozásnak. - ugrott elé azonnal Jisung, mire Chan elmosolyodott.
- Sziasztok. Ha kérhetem, nem kel tisztelegnetek előttem. Végülis csak huszonhárom éves vagyok.
- Igen tudom de ez annyira fura. - toporgott izgatottan Changbin - Mármint hogy olyan hírességgel találkozunk mint te.
- Ne aggódj, nem vagyok olyan mint amilyennek mondanak, nem szoktam okoskodni és kijavítani sem másokat. Tényleg nem. És ha hiszitek ha nem, én is ember vagyok. - mosolygott rájuk.

Nem tudta hogy mitől nyílt meg hirtelen, lehet a tudattól hogy ők Felix barátai, és ezáltal máris szimpatikusak voltak neki. Főleg azért mert kezdett rájönni hogy Felix nem csupán egy barát számára....

Chris fogta magát és a fiatalabb után indult, bár még mindig nem szívesen járkált a házban, de örült volna ha megtalálja. A fiú szülei a konyhában voltak, viszont még mindig nem akart velük találkozni, így kiment az udvarra, és csodálkozva vette észre hogy az este folyamán annyi hó hullott, hogy szinte minden felületet beborított a vastag fehér takaró, így az egész táj olyan volt mintha teleszórták volna porcukorral.

Ebbe a hófehér tájban tökéletes kontrasztot hozott a vörös hajú fiú alakja, ahogy ott állt és hagyta hogy a pihék az arcába hulljanak.
Chris most már kezdte sajnálni hogy nem festőnek állt, ugyanis szívesen megörökítette volna ezt a pillanatot, de sajnos a rajzoláshoz egyáltalán nem volt tehetsége.

Ekkor az idősebbnek megcsörrent a telefonja, így hát gyorsan felvette, ezzel felhívva magára a szeplős figyelmét, aki érdeklődve nézte, ahogy a szőke izgatottan magyaráz valamit a vonal túlsó oldalán lévőnek. Aztán gyorsan leteszi és Felix felé fordul:

- Nekem most el kell mennem, de amint lehet, visszajövök. - azzal gyorsan megölelte
Felixet, aki ettől nagyon zavarba jött, és csak nézte az idősebb távolodó alakját. Vajon mi lehet annyira fontos most? Lehet valami a munkájával kapcsolatban?

Eközben Chan - olyan boldogan mint még soha - a stúdióhoz sietett, ugyanis pár napja leadta a füzetét amibe a verseit írta le, amelyek az elmúlt hetekben, a Felixel való találkozás óta születtek. Nem volt olyan hosszú a könyv, csupán ötven oldalas, de Chris úgy érezte hogy ez eddigi élete legfontosabb munkája, és azért hívogatta egyfolytában a kiadót, hogy nyomtassák ki neki az első példányt, ugyanis oda akarja adni valakinek.

Mégpedig egy olyasvalakinek, akiről az egész könyv íródott, és aki méltő birtokosa a Napfény az Éjszakában legelső példányának.