... Előbb dolgom van a könyvtárban

XII. fejezet

Bájitaltanon Piton Hermionét két olyan lánnyal osztotta be egy csoportba, akikkel most nem vágyott különösebben közeli viszonyra: Pansy Parkinsonnal, és (akármennyire is bűntudata volt az érzései miatt) Azura Blackkel. Próbálta megjátszani magát és úgy tenni, mintha az ég világon semmi baja sem lenne vele, de ez sajnos nagyon nehezen ment.

– Idepasszolnád azt a mozsarat? – kérdezte Pansy, mire Azura felé pöckölt valami gusztustalanságot a tálcájáról. – Ez meg... – kezdte Pansy, és hihetetlenkedve, pislogás nélkül meredt a ruháját csúfító békabensőségekre.

– Bocs, a'sszem félreértettem, amit mondtál – nézett ártatlanul Azura. – Úgy hallottam...

– Black, csak nem bontja a rendet? – förmedt rá a lányra Piton. Hermione összerezzent, amikor felbukkant mellettük a görbe orrú tanár. Úgy tudott settenkedni, mint egy macska. Hátborzongató volt, és meglehetősen idegesítő.

– Szerintem el kéne menni megvizsgáltatnom a fülemet, professzor úr – mondta Azura, és feltűrte az ingujját. Piton sóhajtott.

– Öt pont a Griffendéltől! Parkinson, mosakodjon meg, förtelmesen néz ki.

Azura vigyorgott, és követte a tekintetével, ahogy a mardekáros lány háborogva a mosdókagylókhoz megy. Hermione megrovón pillantott rá.

– Ennek nem kéne örülnöd! – szidta meg, és be kellett vallania magának, élvezi a köztük támadt kis vitát. Valószínűleg a haragja és tehetetlensége egy részét most rajta fogja levezetni – pedig mondhatni csak rosszkor került rossz helyre. Vagy inkább rossz helyzetbe kerítette magát, külső segítséggel...

– Nem örülök neki – szabadkozott Azura, de akármennyire igyekezett látványosan, csak ott maradt az arcán az a vigyor.

Hermione morgott valamit. Inkább csendben maradt, amikor látta, hogy Piton felé les. Felsandítva látta, hogy Azura a szemét meresztgetve keresi a tekintetét. Egy-két pillanat erejéig összekapcsolódott a tekintetük, Hermione belebámult a most éppen végtelen azúrkék szemekbe. Gyönyörű és különleges – Frednek biztosan nagyon tetszik. Az ajkába harapott és elfordította a fejét. Letette a mozsarát és beleszórta az aprított őzszemet a közös üstjükbe.

– Mit akarsz, Black? – hallotta Piton hangját. Felnézett: Azura jelentkezett. Az arcán nyoma sem volt a jókedvű vigyornak, olyan keménységet látott rajta, amitől bűntudata támadt, pedig tudta, hogy jogosan rótta meg.

– Nem cserélhetek valakivel? Itt valahogy rossz a levegő, tüsszögnöm kell mindentől. – Szavait igazolva hatalmasat prüszkölt. Piton felhúzta az orrát.

– Kérem, cseréljen valakivel, amúgy is akartam kérni – mondta, és suhogó köpennyel elfordult, hogy kerítsen valakit Azura helyére.

Hermione a barátnőjére meredt.

– Neked meg mi bajod van?

Azura felvonta a szemöldökét.

– Nekem mi bajom van? – visszhangozta. – Drágám, nem én vagyok az, aki egy fiú miatt képes tönkre tenni egy évek óta tartó barátságot.

Hermione köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől.

– Granger, a nővérem Pyxis Black, a bátyám Corvus Black. A keresztapám Perselus Piton. Hadd ne kezdjem el sorolni, hány különböző forrásból tudhatom a gondolataid. Egyébként pedig hülye sem vagyok – sziszegte Azura, és felállt, amikor Piton az asztalhoz kísérte Lavendert.

Hermione lesütötte a szemét. Nem akarta elsírni magát mindenki előtt.

Corvus beszélt volna neki? Biztos nem. Habár...