Arany trónok és holdfény fátylak | HOBBIT FANFICTION |

XII. Az edő királya

A fa lombjai közé érve Bilbó elméje kitisztulni látszott. Addig mászott a fény felé, míg el nem érte a legfelső ágat, majd fejét kidugva a vöröses levelek közül szétnézett, és a lélegzete azonnal elakadt. Ahol a fák véget értek, egy széles tó húzódott. A tóba egy folyó torkollott, amely talán ahhoz a patakhoz tartozhatott, ahol az éjjel lepihentek. Nagyon megörült, hiszen eszerint, ha azt követik, akkor kiérhetnek végre ebből a nyomasztó rengetegből. Aztán enyhén keletre nézett... és meglátta. A Magányos Hegy. Ott állt, teljes pompájában kiemelkedve a látóhatárról, a felkelő nap arany árnyalataiba vonva.

- Látom a Magányos Hegyet! – kiáltott le társainak lelkesen. – Már majdnem ottvagyunk.

Az erdőben töltött zavaros napok óta, most először teljes boldogságot és fényesen ragyogó reményt érzett. Ám sajnos ez nem tarthatott sokáig.

Miután semmi választ nem hallott társaitól, a hobbit aggódni kezdett. Otthagytak volna? Nem, az lehetetlen, biztatta magát. Nem mintha az első eset lenne, jutott eszébe keserűen. Ám lejjebb mászva az ágakon egy furcsa jelenségre figyelt fel, ami elterelte a figyelmét borús gondolatairól.

Az ágakat mintha valami szövet borította volna, fehér, ragacsos... nem, nem is szövet. Pókselyem.

Ebben a pillanatban Bilbó megbotlott és zuhanni kezdett, ám mielőtt a földre érhetett volna egy terebélyes háló megállította. Reagálni sem volt ideje, amikor egy nála kétszer nagyobb pókszabású lény rávetődött és néhány gyors mozdulattal beszőtte hálójával. Érezte, hogy megmozdítják, de alig látott valamit a fehér selyemtől, csak halványan és homályosan tudta kivenni környezetét. Ilyen lehet Lady Talessának is? – gondolta magában, a nő fátylaira gondolva, de aztán gyorsan el is tűnt fejéből ez a gondolat, amikor meglátta, hogy hová került. A hely hemzsegett a Nagy Pókoktól és Bilbó törpöket vélt felfedezni a fákról lelógó, hozzá hasonlóan hálóval fedett alakokban. Attól tartott, hogy itt a vég, és csak reménykedni tudott, hogy legalább néhány társának sikerült elmenekülni a pókok elől. Tudatában volt a kérges fatörzsnek a háta alatt, ahogy a felé közelítő ízeltlábúnak is. Ekkor azonban ráébredt még valamire. A kardja, az a csodás, névtelen kis penge, még mindig nála volt. Gyorsan reagált, és amikor a lény fölé ért egy sebes mozdulattal átvágva hálóját belé is döfte a fegyvert. Ezután magára húzta a különös, láthatatlanná tévő gyűrűt, amit még a Koboldváros alatti alagutakban szerzett azzal a Gollum nevű lénnyel való találkozása során, és amiről esze ágában sem volt beszámolni a többieknek, majd elindult, hogy kiszabadítsa társait.

***

- Ez egy rémálom - sopánkodott Eline. – Tessie, kérlek, mondd, hogy csak álmodom, hogy hamarosan felébredek és kiderül, hogy ez az egész a képzeletem szüleménye.

Ám Talessa nem mondhatta, hiszen a körülöttük zajló események nagyon is valóságosak voltak.

Minden olyan gyorsan történt, az egyik pillanatban még a törpök vitatkozása hallatszott, a másikban pedig a döbbent kiáltásaik, amikor ezek a hatalmas pókszerű bestiák rájuk vetődtek a lombok közül és egytől-egyig fogságba ejtették őket. Csak a szemfüles és bátor Bilbónak köszönhették, hogy egyáltalán kiszabadultak a pókok által szőtt burkokból, ám a veszély még koránt sem ért véget, hiszen a zsákmányaikat elveszítő lények őrületes eltökéltéggel özönlöttek az egyre fáradtabban harcoló törpök felé.

Talessa és Eline egy szikla mögött bújtak meg, a törpök pedig őket körülvéve küzdöttek, de a helyzet folyamatosan romlott.

- Mennünk kell – adta ki a parancsot Thorin -, ki kell jutnunk innen!