P.S. I STILL LOVE YOU

Tíz

- Őt látom mikor alszom és mikor ébren vagyok. A szemei kísértenek minden pillanatban. Ha elmerengek órán és akkor is amikor a takaró éjszakánként körbeölel, úgy érzem, mintha ő ölelne át. George, én ebbe beleőrülök! Nem tudom mi van velem, de úgy érzem még van valami amit tehetnék. Kérlek ... mondd, hogy van még valami, egy kis apróság... - a szemeim könnybe lábadtak miután elmeséltem neki mindent ami az elmúlt időszakban bántott. Egyszer csak nem volt mit mondanom, csupán válaszokat akartam. Bármit ami segít tisztán látni. A szemeim szinte könyörögtek azokért a  válaszokért, amiről azt hittem, hogy a mellettem ülő fiútól kaphatok meg. Helyette azonban csak szánakozó pillantásokat kaptam tőle és Carmentől. Nem hibáztattam őket, hiszen fordított esetben én sem tudnék mit mondani. Kisebbre húztam össze magam a kanapén. Úgy éreztem el kell tűnnöm az engem vizslató szemek elől. 

- Mi lenne, ha te szádból hallaná ezeket a szavakat? - felemeltem a fejem és a fiúra szegeztem a tekintetem mire George hirtelen felpattant a kanapéről és csillogó szemekkel nézett ránk. Mint aki most találta ki, hogy a Föld gömb alakú. 

- George drágám ... megőrültél? - Carmen próbálta megállítani a fiút amolyan "George Russell te nem vagy normális" nézéssel, ezzel jelezve,  hogy talán ez nem a legjobb ötlet, tekintve, hogy Lando szóban sem áll velem. 

- Nem, dehogy. - legyintett a fiú. - Csak figyeljetek. - és mielőtt bármit mondhattunk volna, a telefonjával a kezében kirohant a teraszra és a négyes számú gyorshívót tárcsázva a füléhez emelte a készüléket. 

Carmennel egy kétségbeesett pillantást vetettünk egymásra. Az egyértelművé vált számunkra, már abban a pillanatban, hogy George kirohant, hogy megállítani nem lehet. Ebben az esetben pedig mit fogok tenni? Hirtelen eluralkodott rajtam a pánik. Éreztem ahogy elfogy a levegő a tüdőmből és az érintett részhez kapok. Tudtam, hogy meg kell nyugodnom, vagy a pánik elhatalmasodik felettem és mégis, egyszerűen képtelen voltam egyenletesen venni a levegőt. 

- George! - kiáltott fel Carmen, miközben óvatosan átölelt, hogy biztosítson arról, nem vagyok egyedül. - George gyere már! Issy rosszul van! - a fiú ijedten dobta el a telefont és rohant be. Ez volt az utolsó dolog, amit láttam mielőtt elsötétült volna minden. 

※※※

- Csá Russell, miben segíthetek? - vettem fel gúnyosan a telefont, miközben egy elviselhető nadrágot próbáltam egy kézzel magamra rángatni. Bella nem rég ment el én pedig készen álltam életem legnagyobb próbatételére. 

- Vagy olyan állapotba, hogy vezess? Beszélnünk kell! - a hangja komoly volt és ellentmondást nem tűrő de nekem erre nem volt időm. Miután Bella segített észhez térnem, már tudom mit kell tennem és nincs időm George lelki bajaival foglalkozni. 

- Sajnálom haver, de most nem tudok menni. Van valami, amit el kéne intéznem. Tudod ... - el akartam neki mesélni Bella látogatását, talán erre még volt időm, de drága barátom közbevágott. 

- Nem érdekel mi a dolgod! Csak azt mondd meg, hogy tudsz-e vezetni vagy nem. ide kell jönnöd. Erről most nem nyitok vitát Norris! - hű, a vezetéknevem használja. Oké, nyugodjunk le egy pillanatra. Vettem egy nagy levegőt, miközben a szekrény legfelső polcáról lekaptam egy fehér pólót és egy kézzel átbujtattam a fejemen az anyagot. Úgy látom lesz még egy kitérőm mielőtt beszélnék Issyvel. 

- Carmennel történt vala... - a szavaim a torkomon akadtak, amikor meghallottam a lány hangját a háttérben. Issy rosszul van

Mielőtt bármit is reagálni tudtam volna a  túloldalon egy hangos koppanást hallottam, majd a vonal megszakadt. Issy ott van? Mit keresett ő Georgenál? Kérdések ezrei cikáztak még át a fejemen miközben kapkodva rángattam magamra egy pulcsit és indultam le, hogy megkeressem a kocsikulcsom. A lépcső utolsó fokán éles fájdalom nyílalt a lábamba. Elvesztettem az egyensúlyom és elestem. A kezemmel a lüktető testrészemhez kaptam.