P.S. I STILL LOVE YOU

Tizenegy

A gondolataim ködösek. Olyan furcsa, nem igazán tudom elhelyezni magam jelenleg sem térben, sem időben. Az érzékszerveim azonban élesebbek egy vadászatra készülő oroszlánénál is. Érzem, ahogy a fejem egy puha anyagba süppedt, aminek magnólia illata. Hasonló puhaságú és illatú anyag öleli körbe a testem nagy részét, de van valami amit nem tudok beazonosítani. Egy egyenletes hang jön mögülem, amiből melegség árad. Melegség és nyugalom. Távolról madarak hangját hallom, biztosan közeleg a tavasz és a párjuk után csiripelnek ilyen boldogan. Óvatosan nyitogatni kezdem a szemeimet. Elsőre még bánt a fény, de ahogy telik az idő, azzal arányosan szokik hozzá a szemem a hirtelen színekhez. Amint képes vagyok teljesen érzékelni magam körül a világot, körbe pillantok. 

Kezek... Kinek a kezei ezek? 

Óvatosan az ismeretlenére simítom az enyémet, mire egy súlyos testet érzékelek mögülem. Egész végig itt feküdt mögöttem valaki. Ismerős az érzés, de olyan rég volt már. Vissza kell emlékeznem. Össze szedem minden erőmet és óvatosan megfordulok, vigyázva, hogy ne ébresszem fel az alvó idegent. Nem tudom ki lehet, de érzem, hogy nincs mitől tartanom. Először a hátamra fordulok, majd onnan óvatosan a másik oldalamra. Már egy ilyen kis mozgás is hamar kimerít, és mégis, nem hagyom pihenni a testem. A kíváncsiság nagyobb annál, minthogy itt megálljak. Mély levegőt veszek miután átküzdöttem magam a bal oldalamra és kinyitom a szemem. A látvány ami a szemeim elé tárul több, mint sokkoló. Hirtelen visszatartom a lélegzetem és csak nézem őt. 

Vajon álmodom még vagy ez a valóság? 

Meg akarom érinteni, hogy választ kapjak a kérdésemre. Lassa kifújom a korábban benn tartott levegőt és a fiú arcához emelem a kezem. Vékony ujjaim óvatosan simítanak végig a kipirosodott almácskáin. Boldognak tűnik és nyugodtnak. Nem akarom felébreszteni, hiszen olyan rég nem láttam már. Érzem, ahogy a szemem sarkába könnyek gyűlnek, melyek forró patakként kezdenek lecsorogni az arcomról. Boldog vagyok. Végre újra látom Őt. 

Megérezve a korábbi mocorgásom és a halk szipogásom ő is nyitogatni kezdi a szemeit. Amint kinyitja hűvös kék íriszeit, azok kitágulnak a meglepettségtől. Nem szól semmit, csak közelebb húz magához és hagyja, hogy a mellkasához fúrjam a fejem és kieresszem mindazt, ami eddig felgyülemlett bennem.  Apró köröket rajzol a hátamra, hogy megnyugodjak. Így fekszünk percekig, majd váratlanul eltol magátol. Ő kezdeményezi a beszélgetést.

- Hiányoztál. - csak ennyit mondd, de számomra ez az egy szó többet jelent most minden kincsnél a világon. 

- Mégis hogyan? - szipogom továbbra is. Azt hittem az előbb, hogy sikerült megnyugodnom, de újra hallva a hangját újra sírva fakadok. Nem akarom elhinni. Annyi idő után. Miért? Miért most? 

- Kérlek próbálj megnyugodni. - törli le lágyan a hüvelykujjával  folyton záporozó könnycseppeket az arcomról. - Később ígérem mindent megbeszélünk. - aprót bólintok és kimászom az ölelése alól. Kézfejeimmel törlöm le a maradék sós folyadékot is az arcomról mielőtt felülnék. Ekkor döbbenek rá, hogy nem otthon vagyok. 

Oh basszus! Már emlékszem! 

-Ne aggódj, elmentek. Miénk a ház. - mosolyog rám Lando miután látja rajtam a készülődő pánikot. - Azt mondták van mit rendeznünk és ehhez szeretnék, ha semleges terepen lennénk. Akár egy békeszerződés. - húzza széles mosolyra a száját majd kikászálódik mellőlem. Vár egy percet, mielőtt felállna és súlyt terhelne a sérült lábára. 

Hirtelen észbe kapok és én is követni akarom őt, hiszen eszem ágában sincs távol lenni tőle. Ledobom magamról a takarót és oldalra fordulok, hogy én is felállok. Ekkor szembesülök a tudattal, hogy az újdonsült állapotom ő talán még nem is látta. gyorsan eltakarom magam a kezeimmel, amennyire csak lehet. Egyszerre vagyok zavarban és szégyellem magam, amiért ennyire elhagytam magam. Rápillantok az ágy túloldalán álló fiúra, aki csak sóhajt egyet. Pár lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és leguggol. Látom rajta, hogy nem kellemes neki a mozdulat, mégis megteszi. A hatalmas tenyereibe veszi az enyémet és egy forró, apró csókot lehel rájuk. 

- Maradj! - szól lágyan miután elhúzódott tőlem. Óvatosan visszadönt az ágyba és gondosan betakar. - Ne erőltesd meg magad. - mielőtt távozna lehajol hozzám és egy puszit nyom a homlokomra. Magam sem tudom miért, de ez megnyugtat. Bólintok egy aprót és megfogadom magamban, hogy követem az utasításait. Bízom abban, hogy nem hagy itt. Ezúttal nem. Oldalra fordítom a fejem és végig nézem, ahogy a szürke nadrágba öltözött, fehér pólós fiú beletúr a kócos fürtjei közé és távozik a szobából.

Alig fél óra múlva egy hatalmas fehér tálcával a kezében tér vissza. Óvatosan lehelyezi mellém a tálcát én pedig korgó gyomorral és hatalmas szemekkel bámulok a rajta lévő étel halmazra. Hozott pirítóst, mellé vajat és lekvárt. Egy tányérban zabkása pihent gyümölcsökkel hintve, egy másikban pedig tojás és szalonna. A tálca két sarkában, két pohárban narancslé állt. 

- Ezt mind te... ? - mutattam értetlenül a sok ételre. Legutóbbi emlékeim szerint a fiú főzőtudása egyenlő volt a mínusz kettővel. Lando zavartan vakarja meg a tarkóját. 

- Tudod, Jon nem hagyta, hogy többet a rendelt kajákra hagyatkozzak és megtanított pár egyszerű dologra. 

- Vagy úgy. - mosolyodom el. Úgy beszélgetünk, mint két barát, akik régóta nem látták egymást. De nem bánom, mert tudom, ha türelmes vagyok, később mindenre választ kapok. 

Nem ettem valami sokat az elmúlt időben, ha most mindent magamba lapátolok, azzal csak ártanék magamnak. Habozok egy picit és végiggondolom a lehetőségeimet, de figyelembe veszem azt is, hogy mit kívánok a leginkább. Igen, hosszú idő után végre úgy érzem bennem fog maradni az étel. A zabkása mellett döntök végül. Lassan kanalazom magamba a meleg ételt. Kellemes érzés fut végig a gerincemen, ahogy néha a kása mellé egy-egy szem áfonya is lecsúszik a torkomon. A fiú mellettem a tojást és szalonna kombinációját választotta. Miközben eszik lopva rám pillant. Amikor így tesz elmosolyodik, úgy mint rég. Most minden a régi... 

A reggelit követően egy ideig még csendben ülünk egymás mellett az ágyon. Lando kézfejemet cirógatja és pedig nézem, ahogy a bőrünk újra és újra összeér és, ahogy mindketten belebizsergünk az érzésbe. Így maradnék, akár az idők végéig, de nem lehet. Nem lehet, hiszen olyan dolog áll előttünk, amit nem kerülhetünk el. Valószínűleg Lando is érzi ezt, így ahogy korábban, most is ő töri meg a csendet. 

- Nézd Issy, tudom, nincs mentség arra amit tettem. - rázni kezdtem a fejem, hiszen semmi oka nincs bocsánatot kérni. Én nem erre számítottam, én egyszerűen csak egy okot akartam hallani, amiért elhagyott. Lando látva a reakciómat határozottabb hangnemben folytatta tovább. - De! Hiszen nézz csak magadra! Mit tettem veled?! Egy igazi barom voltam és tudom, hogy nem kérhetem tőled, hogy megbocsáss...- elengedi a kezem, hogy szembe mászhasson velem. Törökülésben telepedik le. Láthatóan ideges, a kezeinek tördelése is erről árulkodik. - Én mégis...mégis arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Óriási balfácán vagyok, de te vagy az, aki ebből a balfékből is ki tudja hozni a legtöbbet, ezért kérlek... - erőt vesz magán, közelebb kúszik hozzám és a kezei közé veszi az arcom. A szemei elszántságot és megbánást tükröznek. - Kísérj tovább az utamon. Légy részese annak, amivé melletted válhatok és osztozz velem mindenben!