P.S. I STILL LOVE YOU

Kettő

Hideg van, reszketek, a testemet súlyosabbnak érzem, mint az ólom. Szemeimet nehezen nyitogatom, a fejemben éles fájdalom hasít. Hangokat hallok magam körül, először egyenletes csipogást majd egy nő és egy férfi hangját de nem tudom beazonosítani őket. Levegő után kapok, a tüdőmbe áramló oxigén azonban nem a saját testem termésének gyümölcse. Még egy olyan egyszerűnek tűnő dolog is, mint a levegővétel furcsa és nehéz érzés.

- Lando, haver. Hallasz? - homályos látásom egyre tisztul, míg nem leendő csapattársam pillantom meg. Carlos? Mit keres itt Carlos? És én mit keresek itt? 

Megpróbálok felülni, de a testem nem reagál. Pánikba esem, az uralom amellyel eddig a saját testem felett rendelkeztem egyszer csak eltűnt. Két kezet érzek a mellkasomon. Carlos az. Megpróbál visszafektetni, szólni akarok neki de egy árva hang sem jön ki a torkomon. A spanyol mellett egy riadt arcú lányt pillantok meg. Issy szemei könnybe lábadtak, kezei a szájára tapadnak, mint aki nem hiszi el, hogy itt vagyok. Ijedten kapkodom tovább a fejem. Megrémít, hogy nem tudom hol vagyok. Fehér falak vesznek körbe, mellettem egy halom színes, mézes-mázos ajándék hever.

Hogy mi történt velem még mindig homály fedi.

- Mr. Norris, kérem nyugodjon meg. - Carlos mellett egy idősebb nő tűnt fel, fehér köpenyben. Akár csak Carlos az előbb ő is megpróbál visszafektetni.  - Minden rendben van, kérem figyeljen rám! - hangjából áradó nyugodtság engem is arra késztet, hogy minden figyelmemet ami csak van ő rá összpontosítsam és nyugodtan feküdjek amíg megnézi a mellettem csipogó gép képernyőjén fel-fel villanó számokat.

Tekintetem Issyre vándorol, végig mérem a lányt. Az emlékeimben élő telt idomok helyett, egy szinte csont és bőr lánnyal találom szembe magam. Felismerem a pulóvert, amit visel. Az enyém, és habár korábban is nagy volt rá, most akár kétszer is beleférne. Az arca beesett, a szeme alatti hatalmas, fekete karikák tudatják velem, hogy súlyos alváshiányban szenved. Mindig vidám, mosolygós arca eltorzul a sokktól. A bal oldalán álló csapattársam szorosan öleli át egyik kezével a barátnőmet. Szemeik össze-vissza cikáztak köztem és az engem vizsgáló nővér között. Még jobban összezavarodom. Úgy érzem sok mindenből kimaradtam.

- Dr. Winston mindjárt megérkezik. - törte meg a zavartságot a nővér kedves hangja. Lejegyzetelt valamit a kezében lévő dossziéra majd egy félénk mosoly keretében távozott.

- Issy... - hangom megcsuklott. Torkom szárazsága megakadályozta, hogy több mindent szólhassak hozzá. Issy amint meghallotta, hogy erőtlenül őt hívom mellém pattant. Szemeiből megállás nélkül patakzottak a könnyek, a nevemet ismételgetve ölelt magához. Teste melegségének hatására korábbi reszketésem elmúlt.

- Tessék. - Carlos nyújtott egy pohár vizet felém. Tudtam mit akarok tenni, meg akarom fogni a poharat és a számhoz emelni, ám a karom nem reagált. Lenézve a bal karomra kék és lila foltok sokaságával találtam szembe magam. Újból átjárt a pánik. Mégis mi folyik itt?

Issy gyorsan elvette a poharat Carlostól és óvatosan a számhoz emelte. Mint egy kisgyerek, aki nem képes megfogni a cumisüvegét itatott meg. Szégyelltem magam amiért még ezt az alapvető dolgot sem sikerül magamtól megcsinálnom, de az Issy szemeiből áradó érzelem sokaság hamar elfeledteti velem a tehetetlenségemet.

- Mi történik? - miután megbizonyosodtam róla, hogy képes vagyok egybefüggő mondatokat formálni, feltettem nekik a legégetőbb kérdést. A válasz azonban elmaradt, mivel egy újabb köpenyes ember jelent meg a szobában. A férfi kezében a két perccel ezelőtt látott dosszié pihent. Arcát egy nagy, szögletes szemüveg keretezte. Mellkasára aggatott névtáblácskán a Dr. Winston név szerepelt.

- Üdvözlöm Mr. Norris. Jó újra köztünk látni Önt. Dr. Winston vagyok a kezelőorvosa. - mintha érteném a rébuszokat. - Autóbalesete volt. Jelenleg a Woking megyei Heatherwood kórházban van. Eltört a jobb lába, amelyet a baleset után nem sokkal meg is kellett műtenünk, hogy megmenthessük egy esetleges maradandó sérüléstől A műtét sikeres volt. Ezen kívül eltört két bordája és számos zúzódást is elszenvedett. Sokáig altatásban tartottuk, hogy a teste fokozatosan fel tudja dolgozni az őt érő sokkhatást. - hallottam, tisztán hallottam a dokit de a szavai mintha csak átmentek volna rajtam. Nem tudtam és nem is akartam elhinni. Lenéztem a lábamra. Egy fémekkel teletűzdelt, vékony kis végtag tárult elém. Könnyek szöktek a szemembe.

Az erős fájdalom ellenére is töröm a fejemet. Vissza akarok emlékezni arra, hogy pontosan hogyan történt a baleset. Hatalmas fények és hangok kavalkádja éledt újra bennem, eszembe jutott. Este volt már, Jon a másik irányba lakott, így egyedül tartottam hazafelé egy edzésről, esett az eső csúszott az út. Mögöttem villogott egy autó és én nem engedtem el. Előzésbe kezdett, de szemből jöttek, elveszette au uralmát a kocsi felett én pedig elrántottam a kormányt.
Hogy fogok így vezetni? Mégis mi lesz a karrieremmel? Minden amiért eddig harcoltam egy szempillantás alatt a semmivé lett.

- Izmait még erőtlennek érezheti, ez ilyenkor természetes. A teljes gyógyulás jegyében még bent tartjuk megfigyelésen, ez idő alatt a korábbi edzőjével Jon Malvern-el fogják közösen, fokozatosan visszaépíteni a mindennapi tevékenységhez szükséges izomcsoportokat. Addig is ne próbálja meg megerőltetni őket, mert többet árthat, mint használhat. Három hét múlva eltávolítjuk a rögzítőket a lábából és, ha teljesen felépült nekikezdhet egy intenzív gyógytornának. Nem fogok hazudni Mr. Norris a sérülései elég súlyosak voltak, amikor a mentőhelikopter behozta Önt. A lábának állapota miatt szinte biztosan nem ülhet vissza a versenyautójába. - Dr. Winston elmondta, amit el kellett neki majd távozott, hogy feldolgozhassam a nemrég kapott információkat. Megsemmisülve feküdtem tovább az ágyon. Bámultam magam elé. Lélegeztem és  szerencsémre éltem. De vajon tényleg élek? Élet az, amibe most kerültem?

Carlos egy halk búcsúszó után távozott. Látta, hogy időre van szükségem. Időre és Issyre. A lány szó nélkül ölelt magához. Nagyon is jól tudta, hogy az életem fabatkát sem ér a versenyzés nélkül és hála a belesetnek minden reményem és álmom tovaszállt. Új életcél hiányában pedig ott ragadtam a nagy semmibe. Fejemet Issy nyakához fúrtam, könnyeim amelyeket már nem tudtam tovább vissza tartani eláztatták a pulcsija nyakát. Kezeivel szorosan tartott magához és hagyta, hogy mindent ami bennem van kiadhassak magamból.

- Úgy sajnálom Lan. Bárcsak többet tudnék tenni. - nem kellett megkérdeznem, tudtam, hogy Issy a kezdetektől fogva itt volt mellettem és el sem mozdult. A szívem szakadt meg, hogy még ő akar értem többet tenni, mikor minden bizonnyal én vagyok a hibás amiért ilyen állapotban látom őt. Nem akartam elhúzódni tőle, hogy lássa a kisírt szemeimet. Nem nyújthattam így se valami férfias látvány.

Át akartam ölelni őt és megmondani neki, hogy minden rendben lesz, de még erre is képtelen voltam.

※※※
Sziasztok!

Új rész🤗 Ne ijedjetek meg, nem lesz ilyen depis az egész, de a kiindulópont nehezégei és szomorkás hangulata miatt muszáj vagyok ilyen kis melankólikus hangulatban kezdeni.

Tartozom egy vallomással is, a gépem ismét feladta a harcot. Nem éppen a legjobb időszakban, de hàt nincs mit tenni. 🤷🏼‍♀️ Ettől függetlenül tovàbbra is hozom majd a rèszeket, mivel sikerült össze-eszkábálnom egy régi tabletet és egy vezetéknélküli billentyűzetet.

Na de, ennyit rólam. Most ti jöttök 😉
Szerintetek Lando hogy fogja viselni a fizioterápiát Jonnal?

A veleményeket, meglátásokat a résszel kapcsolatban, mint mindig, most se tartsátok magatokba. 🥰

Legyen nagyon szép napotok!
Amina🧡