P.S. I STILL LOVE YOU

Négy

Lélegzem és dobog a szívem, ami azt jelenti, hogy életben vagyok. De valóban életben vagyok? Azt mondják, hogy ekkora balesetnél, mint amit én szenvedtem el, örüljek, hogy csak ennyivel megúsztam. Mintha ez olyan könnyű lenne... Életben vagyok, de egyáltalán nem érzem, hogy élek. Mintha kívülről figyelném a testemet, amelyből szépen lassan elszállt az erő és vele együtt az álmom is, hogy Forma 1-es pilóta leszek. 

Totyogós korom óta ültem a tv előtt és néztem ahogy a kedvenc motorversenyzőm Valentino Rossi futamról futamra kockáztatja az életét és győz. Én is olyan akartam lenni mint, ő. Keményen küzdöttem és sok áldozatot hoztam és miért?! Hogy itt feküdjek egy kórteremben és a barátnőm etessen pudinggal. Bűntudatot érzek minden egyes alkalommal amikor ránézek. Lefogyott, az arca beesett, a bordái kilátszanak, egyedül a szemeiben látom azt amit régen, szerelmet. Anyu naponta felhív. Az ő arca is megviselt, szemén látszik, hogy sokat sírt. Apa az egyetlen aki külsőre nem változott, de ismertem annyira, hogy tudjam belülről ő is szenved. Gyűlölöm magam amiért ezt tettem azokkal akiket szeretek. 

-Lando kérlek. El fogok késni. - rángat ki Issy hangja a gondolataimból. Egy újabb kanál pudingot tartva felém. Csupán annyi lenne a dolgom, hogy bekapjam a  kanalat és egyek, de egyedül erre is képtelen vagyok. A gyomrom összeszorul ahogy a lányra nézek. Tudom, hogy sietnie kellene, így inkább elutasítom az ételt, amúgy sincsen étvágyam. 

Issynek régen az egyetemen lenne a helye, mégis ahelyett, hogy saját magára koncentrálna velem tölti minden szabadidejét. Itt van mire felébredek és velem marad míg el nem alszom. Külön naplót vezet a kezeléseim időpontjairól, a doktorok elérhetőségéről és sokszor még a nővéreknek is besegít azzal, hogy megmenti őket tőlem. Mindezzel pedig értékes időt veszít és azt kockáztatja, hogy kirúgják az egyetemről. 

- Akkor menj! - az ablak irányába bámulok. Tudom, hogy ha goromba vagyok vele egy idő után feladja és elmegy. Nem szeretem látni, ahogy egyre távolabb és távolabb kerül tőlem, amint kilép a szobából hatalmas csönd telepedig rám és olyan úgy érzem hamarosan becsavarodom. Mégis az a helyes döntés, hogy elengedem. Neki még van élete és muszáj élnie azt! Nélkülem. 

Issy beletörődve abba, hogy mai sem lesz egy boldog nap a fülembe suttogva nyugtatja meg megrémült lelkemet, hogy visszatér még hozzám. Érzem a csókját a homlokomon. Éget a helye s ezzel együtt én is égek a vágytól, hogy újra normális életem lehessen és én is viszonozhassam a csókjait. Amint Issy távozik Jon veszi át az űrt betöltő plusz egy személyt a szobában.

-Ma is morcos vagy? - ül le az ágyam mellé az edzői státuszból gyógytornássá lefokozott Jon.

-Nem vagyok. -nézek rá egy röpke pillanatra, majd tekintetem újra az ablak felé fordítom. Anglia magát meg nem hazudtolva változatlanul is esős. Nincs mit nézni a harmadik emeletről én mégis amikor csak tehetem kifele nézek a napok óta változatlan időjárásra.

-Akkor csak biztosan beképzeltem, hogy megint egy tuskó vagy a barátnőddel. Bocsi, az én hibám. - emelte fel a kezeit védekezően Jon maga elé. Na nem mintha nagyon kellene védekeznie, mivel meg se tudnám ütni. 

Jon nagyot sóhajt majd leveszi a lábamról a takarót. A korábban fémekkel teletűzdelt lábam még most is kötésben van. Tegnap előtt műtöttek, a baleset napjának második heti fordulónapján. A doki szerint a műtét jól sikerült, nem kellett csavarokat benne hagyni, idővel és kitartó edzéssel újra olyan erős lehet a lábam, mint amilyen rég volt. De mint, minden más ez is csak egy feltételezés. Egykor izmos lábam most egy darab csontra hasonlít, akár csak a kezem, a nyakam és szinte minden más területe a testemnek amire éveken át edzettem. 

Apró, statikus mozdulatsorokkal kezdünk. Jon szerint minden a fokozatosságon múlik. Előbb a tartó izmaimat kell visszaerősítenem ahhoz, hogy újra lábra állhassak és elkezdhessem az aktív rehabilitációt. Duma duma és duma. Miért nem mondják meg nekem, hogy egyszerűen tegyek le mindenről? Legalább nem húznánk egymás idejét. Ám jelen helyzetben, mivel nem tudok elfutni a probléma elől, kénytelen vagyok Jon és az orvosok utasításai szerint tenni. 

Az ízületeim fájnak, ahogy érzem Jon testének kis részét ránehezedni a lábamra. Régen ez egy apró nyújtási feladatnak számított, most viszont nagyobb kihívást jelent, mint valaha. Két kört vagyok képes kibírni ebből, ez egyel több, mint amit tegnap kibírtam. A lábaim után következnek a kezeim. Jon egy párnát rakva a kezem alá egy apró gumilabdát ad a kezembe, huszonötször kell összeszorítanom azt majd elengednem. A fele sem sikerül. Kezdeti lelkesedésem is odavész. Semmit sem fejlődtem. 

- Látom, hogy nem adsz bele mindent. Csak azt nem értem miért. Hova lett az a Lando Norris, akit én hat éves kora óta ismerek?  - húzza össze a szemöldökét Jon miközben leereszti a kezem, amit éppen most nyújtott meg. -  Két lehetőséged van. Egy nehéz és egy könnyű út, ha a nehezet választod szenvedni fogsz, de legalább összeszeded magad és megmutatod a világnak, hogy veled Lando Norrissal senki nem szórakozhat és, hogy egy baleset nem fog a padlóra lökni. Vagy válaszhatod a könnyű utat, ha azt választod rajta, add csak fel. Süppedj bele az önsajnálatba és kész. De hidd el nekem, hogy ha azt az utat választod, akkor senkid sem marad. Nézd meg Issyt! Itt van veled minden nap, mikor felkelsz és amíg elalszol. Te nem látod, de neki hihetetlenül megterhelő ez az egész, nem csak azért, mert téged ilyen állapotba kell látnia, hanem mert van élete ezen kívül és ott is próbál helytállni. Erre te mit csinálsz?! Levegőnek nézed! 

Jon kioktató hangja egyre csak feljebb húzta bennem a pumpát. Éreztem, ahogy a düh és a keserűség eláraszt, és szinte robbanás szerűen fog kitörni belőlem. Majd pont ő fog engem kioktatni arról, hogy milyen lehetőségeim vannak. 

- Szerinted nekem ez könnyű? Nézz rém, egy roncs lettem. Még csak enni sem tudok magamtól. - mutattam rá kiabálva a csökevényes lábaimra. - Ezt látni minden nap, miközben Szergej kibaszott Szirotkin elveszi tőlem az ülésemet és az álmomat?! Szerinted könnyű látnom, hogy a barátnőmet, az egyetlen lányt akit valaha is szerettem felemészti az ápolásom? Jon neked annyira rohadtul könnyű mások lelkébe beletaposnod, de belegondolsz valaha is abba, hogy a szavaid mennyire tudnak fájni. - a hangom megcsuklott, a szememet könnynek áztatták el. Úgy fájt, hogy így kell léteznem, még ha csak átmeneti is. 

-Kibújt a szög a zsákból. Issy miatt jobban aggódsz. Tudhattam volna, hogy ő a kulcs hozzád. Akkor miért nem teszel azért, hogy változzon a dolog? 

-Mert nem megy. Egyszerűen nem megy, képtelen vagyok, egy roncs vagyok. De ő nem lehet az, nem kell, hogy így legyen, neki teljes életet kell kell élnie! - kiabáltam a szavakat Jon arcába, mintha attól bármi is jobb lenne. 

Ha választás elé állítottak, az rendszerint rosszul sült el. Most mitől lenne másképp. Bárhogy döntök valakinek fájdalmat fogok okozni és csalódások sora vár majd rám. Képes leszek mindezzel megbírkózni? És ha igen, még mindig ott a nagy kérdés mégis melyik utat válasszam?