P.S. I STILL LOVE YOU

Nyolc

Éreztetek már olyan űrt a szívetekben amit nem tudtatok betölteni bárhogy próbálkoztatok?! Így érzem most én magam Lando nélkül. Ott voltam ahonnan elindultam. Abban a lakásban és abban a fotelben ültem ahol nagyjából egy éve is, mikor Bella elmondta, hogy ő hozta nyilvánosságra a leveleimet. Most azonban nem Bella az oka, amiért itt ülök, hanem Lando. Csak ültem és bámultam ki az ablakon miközben kérdések ezrei cikáztak a fejemben amióta csak eljöttem. 

Vajon megtettem-e mindent amit csak tudtam? 

Vajon most végleg elveszítettem a fiút? 

Tehettem-e volna többet? 

A telefonom megszállottjává váltam. Minden percben azt néztem, hogy Lando esetleg keres-e. A szívem minden alkalommal majd kiugrott a mellkasomból, amikor megéreztem a kezem között rezgő készüléket, de minden alkalommal csalódnom kellett, amikor Lando neve helyett Tomé villant fel. Az újonnan szerzett barátom minden nap írt. Nagyon aggódott értem és tudom, de egyszerűen képtelen voltam neki válaszolni. Az egyetlen szerencsém ebben a szerencsétlen helyzetben, hogy legalább kiderült a barátaimat nem veszítettem még el. 

- Hoztam neked forró csokit. - tette a vállamra a kezét óvatosan Bella, miközben a másikkal egy nagy bögre, gőzölgő, pillecukorral elhalmozott édes forró csokit nyomott a kezemben. Egy apró mosoly keretében átvettem tőle és a kezeim közé szorítottam a bögrét. Jól esett a meleg, a szinte jéghideg kezeimnek. - Még mindig semmi hír róla? - ült le mellém a fotel karfájára. Egy apró fejrázással erősítettem meg a kérdését, miszerint Lando még mindig nem keresett. 

- Őt szeretni felér egy betegesen vesztes játékkal. - lépett be Tyler is a szobába. Bella és ő már javában együtt éltek, mikor egy hete betoppantam hozzájuk kisírt szemekkel, átfagyva és bőrig ázva. - Komolyan mondtam Issy. Ő már nem akar téged. Túlságosan el van foglalva azzal, hogy sajnáltassa magát. Miért vagy még mindig mellette? 

Aznap egy szót sem szóltak, csak hagyták, hogy kisírhassam magam a vállukon, ők pedig kérdés nélkül szorítottak magukhoz. Annyira hálás voltam nekik, hogy azok után, hogy úgy elhanyagoltam őket még mindig itt voltak nekem és még a szobámat is fenntartották nekem. Tyler volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy megőrizzék az egykori kis kuckóm állapotát. Így most ugyanúgy volt egy hely, ahová elbújhatok. Legalább is elbújhattam volna, ha lett volna hozzá erőm. Annyira kimerült voltam, hogy abból a fotelből amiben most is ültem nem mozdultam ki csak, ha mosdóba kellett mennem. Nem ettem és nem ittam, ha Bella nem figyelmeztetett rá. Teljesen elfeledkeztem a mellettem közben ugyanúgy folyton telő időről. 

- Tyler! - bökte oldalba Bella a fiút, aki gyorsan el is hallgatott. Tudtam, hogy valahol igazuk van, de egyszerűen nem tudtam nem szeretni Landot, bármennyi fájdalmat is okozott mostanában nekem. A szemem előtt csak boldog pillanatok voltak. Azok a pillanatok, amikért most akármit megtennék, hogy újra átélhessem őket. - Drágám. Ugye tudod, hogy holnaptól muszáj visszamenned az egyetemre? - a töprengésemből Bella hangja rángatott ki. 

Hát persze, hiszen az élet nagy fogaskereke ettől még nem szűnt meg forogni. Mindneki éli az életét a megszokott módon. Csupán én ragadtam bele ebbe a gödörben, aminek jelenleg nem látom a kijáratát. 

- És szerintem beszélned kéne vele. Ha ő nem keres, legyél te aki felkeresed őt. - hirtelen felkaptam a fejem és a barátnőmre néztem. Nem viccelt. Tökéletesen láttam a szemeiben azt az elhatározottságot, amit annyi éven át néztem. - Ne nézzél rám így Issy. Kiskorunk óta ismerlek titeket. Oda megy vissza voltatok egymásért mindig is. Végre egymásra találtatok és akkor most dobnátok el mindent?! 

Ahelyett, hogy a kezembe vettem volna az irányítást inkább beletörődtem a helyzetben, hogy újra a szinglik táborát erősítem. Az arcomra erőltettem egy mosolyt és tettem az egyetlen dolgot ami megmaradt nekem. Tanultam. Minden órára becsületesen bejártam és minden dolgozatom a legjobb tudásom szerint írtam meg. Legalább amíg a könyveket bújom sem gondolkodom Landon. Kitöröltem a számát, a képeit és minden vele kapcsolatos dolgot az életemből csupán pár nap leforgása alatt. Eldöntöttem, hogy ha már a szerelemben nem lehet szerencsém, akkor a munka világában leszek sikeres, ehhez pedig minél jobb eredményekre van szükségem az egyetemről. 

--

- Georgeee, neee haver. Majdnem gól volt.  - kiáltottam el magam miután legjobb barátom sikeresen elbaltázott egy tökéletesen felépített gólpasszt. Ahogy a fizikai állapotom javult, úgy romlott a lelki. Issy nélkül egy üres térben lebegtem a hálószobám, az edzőterem és a játékszoba háromszögében. Senkinek nem mondtam, de rettentően hiányzott a puszta jelenléte. 

Hogy hihettem azt, hogy megcsal?!

-  Bocsi, bocsi. Tudod nem mindneki ülhet a gépe előtt. -kacsintott rám a kamerán át, majd az arca komolyabb ábrázatot öltött. Letette a kezében lévő kontrollert és egyenesen a szemembe nézett. - És hogy vagy? 

-Hogy érted? Majd kicsattanok. Nézz csak rám! - hazudtam egy jó nagyot, miközben kitártam a kezeimet, hogy elhitessem Georgeal, hogy semmi bajom nincs. 

- Nézek, de csak egy összetört embert látok Lando. - francba az egésszel. Rejtegethetem én az érzéseimet, ha egyszer George jobban ismer engem, mint én saját magam. - Ez így nem mehet tovább. A hülye is látja mennyire nem vagy önmagad. Szerintem beszélned kéne vele. - szerintem meg nem. Nincs semmi értelme és különben is mit mondanék neki? Elszúrtam, bocsáss meg... ugyan már. Soha nem bocsátana meg. 

Összetörtem a szívét. 

George további harminc percig nem tágított, az ő végtelen optimizmusa ütközött az én elhatározásommal. A mindig nyugodt fiú már kezdett kijönni a sodrából, amikor csengettek. A győztesek teljes tudatával köszöntem el Georgetól, hiszen minden jel arra mutatott, hogy én nyertem. Azzal, hogy nem kell tovább beszélnem makacs, optimista és fülig szerelmes brit barátommal megúsztam a további kérlelést. Nincs értelme felkeresnem Issyt. 

Aprókat nyögve feltápászkodtam a székemből. Magamhoz vettem a mankómat, egyetlen társam, aki úgy néz ki velem marad míg világ a világ és óvatosan a lépcsőhöz bicegtem. Ott leültem a földre, és egyesével, akár egy kisbaba másztam le a lépcsőn. A lábaim ugyanis nem olyan erősek, hogy kibírjanak 12 lépcsőfokot. Szegény vendégem elég sokat álldogálhatott a hűvös esti angliai levegőben, mire végre sikeresen ajtót nyitottam neki. 

- Sz-szia ... - dadogtam magam elé bámulva. Ha nem tudnám, hogy a szememmel semmi baj nem történt, megesküdtem volna, hogy rosszul látok. Még szerencse, hogy a mankómra támaszkodtam, mert enélkül biztosan dobtam volna egy hátast. 

- Na mi van, beengedsz végre? - szemöldökeit felhúzva türelmetlenül várt a válaszra. 

✻✻✻

Sziasztok! 😇

Ma sikeresen letudtam az utolsó decemberi vizsgámat is. A következő nagy hajrá pedig csak januárban indul és mielőtt még elragadna a nagy karácsonyi láz mindenkit és elvakulna a sok bejglitől gyorsan belevetettem magam az írásba. Ennek eredményeképp született meg az utolsó előtti ilyen szomorkás hangulatú rész. Remélem tetszik 🥰

Illetve szeretném megköszönni nektek, hogy ennyien velem vagytok, szám szerint: 

P.S I LOVE YOU - 8400 

P.S. I STILL LOVE YOU - 1400 

One_Shot - 5000 

Hatalmas számok és ha rájuk nézek még mindig alig tudom elhinni. Fantasztikus érzés, tényleg. Nem is találom a szavakat. Imádlak titeket! 🧡🧡

Legyen mindegyikőtöknek nagyon boldog a karácsony, hozzátok ki a legtöbbet ebből a nyomi helyzetből! 🎄

Amina 🧡