P.S. I STILL LOVE YOU

Hat

Hideg van, körbe vesz a hálószobám sötétsége. Fogalmam sincs mennyi az idő, és hogy mióta fekszem ugyan ebben a pózban és gondolkodom a folytatásról. A lány akiért azelőtt bármit a világon megtettem volna, most itt fekszik mellettem a világ leglengébb pizsamájában és engem még csak lázba sem hoz. Nem mintha a gyenge izomzatommal bármit is kezdhettem volna. És biztos vagyok benne, hogy Issy sem kíván már.

Az életem elvesztette értelmét azon a napon amikor az autómmal a szalagkorlátnak csapódtam. Kevésre emlékszem, de már az a pár emlékfoszlány is halálra rémít. A vakító fények, hangos dudaszó és a kerekek csikorgása. Nem tudtam megállni, nem tudtam mit tenni. Lehettem bármennyire jó sofőr, a sorsomat nem kerülhettem el. Érzem, hogy a verejték gyűlni kezd a homlokon, kiráz a hideg a visszagondolok arra az estére.

Azóta pedig csak egyre jobban süppedek bele a saját keserűségembe, de mi mást kéne tennem? A lábaim megnyomorodtak, a testem elveszítette régi formáját és a munkám is a múlté. Oh, mit meg nem tennék azért, hogy vissza tudjam forgatni az időt a baleset előttre. Ha megtehetném, ha hatalmamban állna, ezúttal tovább edzenék Jonnal, nem hisztiznék annyit a lábnap miatt. Később indultam volna haza és akkor mindez nem velem történik meg és most minden a régi lenne.

A tekintetem a mellettem békésen alvó lányra siklik. Az oldalán fekszik, egyenletesen szuszog, de a teste elnyűtt és szemmel láthatóan megviselt. Ez is miattam van. A lány akit valaha szerettem csak árnyéka önmagának és, ha jobban belegondolok rá sem bírok nézni a gyenge, csont-sovány kis testére. Bele sem akarok gondolni, hogy ezt én tettem vele. Nem érdemlem meg őt, soha nem is érdemeltem...

Reggel Issy korábban kelt, hogy maga mellett engem is összekészítsen Jon fogadására. Hiába mondtam neki, hogy nagy valószínűséggel ágyból fogunk edzeni, a lány hajthatatlan volt. Ragaszkodott hozzá, hogy fogat mossak, fésülködjek és átöltözzek mire Jon megérkezik. Még reggelit is készített nekem amit akár egy király, az ágyban fogyaszthattam el. Kár, hogy nem érzem magam valami fenségesen. Tudom, hogy bunkón viselkedtem vele, láttam rajta, hogy rosszul esik neki de képtelen voltam kedvesen hozzáállni a helyzetemhez. Issy távozása után nem sokkal betoppant Jon is, kezében egy szürke mankót tartva amit a szekrényemnek támasztott. Az arcán elterülő vigyortól a hányinger kerülgetett. Miért van mindenkinek ilyen átkozottul jó kedve?

-Lando, ma nagy nap lesz. - állt mellém csípőre tett kézzel, szája szélesebb vigyorra húzódott. - Ma meg fogsz tanulni mankóval járni. Konzultáltam a dokival és arra jutottunk, hogy ideje, hogy megmozgassuk azt a zsíros hátsód. - aha, szóval ez az. Jonból sugárzott a pozitivizmus, amit nem igazán értettem. Egy mankó hogyan segít nekem abban, hogy futamokat nyerjek? Nem látok benne semmi különlegeset.

-Jon én nem hiszem, hogy ... -kezdtem volna bele egy rövid tiltakozó monológba, de ő gyorsan megállított. A hónom alá nyúlt és egy pillanat alatt talpra rántott. Bal kezével elkapta a korábban szekrénynek támasztott járósegédemet és a könyököm alá tolta.

-Nem fogadok el nemleges választ. Meg fogod próbálni, talpra fogsz állni és küzdeni fogsz ellene. És tudod miért? Mert tartozol ennyivel nekem, Zacknek, Carlosnak, a családodnak, Issynek és magadnak is. Legfőképp magadnak! Hiszen nézz csak magadra, itt fekszel és szépen lassan elmarsz mindenkit magad mellől és mindezt miért? Mert te magad nem hiszel abban, hogy változhat a helyzeted. Nem ismerek rád, és nem azért, mert elveszítetted a testi fizikumod, ennek ahhoz semmi köze. A baj, hogy - mutatott a mutatóujjával a halántékom irányába. - itt nem hiszel sem magadban, sem másban. És amíg ilyen maradsz nem is fog semmi sem változni. Segítek neked, mert ez a munkám és, mert szeretnélek látni még ahogy a kupákat a levegőbe emeled de ehhez te is kellesz!

Napi motivációs beszéd, köszi Jon. Kár, hogy mit sem ér. Úgy engedtem el a fülem mellett, ahogy kellett. Nem volt szükségem szent-beszédre. Tudtam jól magamtól is, hogy az élet nem kívánság műsor és nem én alakítom mi történjen.
Rezzenéstelen arccal nyúltam a mankómért, hogy a megfelelő helyre becsúsztatva a kezem megtámaszkodhassak a kemény műanyagon, ezáltal kevesebb nyomás lesz majd a gyógyulófélben lévő lábamon. Jon végig mellettem állt arra az esetre, ha elveszteném az egyensúlyom és véletlenül elesnék. A cél a szobaajtó volt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt akár egy lépést is tennem. A lábamban, mintha ezer kést szúrtak volna, a legkisebb mozdulatnál is fájdalmas grimasz terült el az arcomon, legszívesebben felkiáltottam volna, de nem akartam még ennél is gyengébbnek tűnni. Összeszorítottam hát a fogaimat és megtettem az első lépést. Sikerült, nem estem el. Újra akarom! Többet akarok!

-Ne siesd el. Minden a fokozatosságon múlik. - szerettem volna elsétálni elsőre az ajtóig, de ez nem sikerült. A cél előtt egy lépéssel éles fájdalom hasított a lábszáramba. Felszisszentem, Jon azonnal ott termett mellettem. Elvette a mankómat és a hónom alá nyúlt majd visszaterelt az ágyig. - Hidd el, ha nem kapkodsz sikerülni fog. Adj magadnak időt. Az a Lando Norris akit én ismerek, egy év múlva már újra autóban lesz. - mosolygott rám bíztatóan. Ez a mosoly viszont más volt, volt benne valami ami reménnyel töltött el.

-Kösz Jon. - nyújtottam felé a kezemet egy aprócska mosollyal az arcomból miután visszafeküdtem az ágyra. Újra lelket öntött belém, pedig igazából nem tett semmi különöset. Magam is meglepődtem, hogy ennyi keserűség után valaki képes egy halvány mosoly-szerűséget csalni az arcomra. - Te vagy a legjobb.

Ennyinél nem álltunk meg, egész délután gyakoroltunk. Nem adtam fel, addig nem amíg nem tudok elsétálni az ajtóig. Fáradozásaimat siker koronázta. Mielőtt Jon elment, én már képes voltam a játszószobáig is elmenni. Végre nem öl majd meg az unalom!

Hosszú idő után újra bekapcsoltam a gépemet és felhívtam Sashat. Hiányzott a kockulás és a kötetlen hülyülés a világ másik felén élő barátommal, a legjobb barátommal. Sasha vidámsága átragadt rám is, a videojáték pedig egyből felszabadított. Ha csak egy kis időre is de minden olyan lehetett, mint régen.  Másfél óra múlva különös zajok ütötték meg a fejem.

-Várjál Sasha. - nagynehezen feltápászkodtam a gép előtt, hogy elbicegjek mankó-pajtival karöltve a szoba végében lévő ablakhoz, ami éppen a kocsibeállóra nézett.  - Azt a rohadt ...

- Mi az Lan? Hé, mi történik ott? - a korábbi káromkodásroma Sasha gyorsan reagálva tudni szerette volna, hogy mi volt az, ami annyira felbosszantott.

-Azt hiszem Issy megcsal. - suttogtam magam elé miután visszaültem a géphez. A nagynehezen elért jókedvem elszállt.

Talán végleg...

Tisztában vagyok vele, hogy Issynek és nekem nem lehet közös jövőm. Így nem, túl kell lépnie rajtam és boldogságot találnia, hiszem én nem nyújthatom neki azt, amit korábban. De akkor mégis miért fáj így? És miért érzem ezt a furcsán fojtogató érzést a torkomban?