P.S. I STILL LOVE YOU

Kilenc

- Na mi van, beengedsz végre? - húzta fel a szemöldökét türelmetlenül. Karjait összefonta maga előtt, hogy jobban védje magát a jeges széltől, ami odakint tombolt. Haja csapozott volt és tiszta víz, ajkai pedig remegtek akárcsak a nyárfalevél. A kezdeti sokkból kapcsolva gyorsan hátraléptem egyet, hogy beljebb engedhessem a lányt. - Szarul nézel ki Norris. - húzta gúnyos félmosolyra a száját. Ez volt az ő specialitása. Úgy örült az emberek viszontlátásának, hogy közben porig alázta őket. 

- Te se festesz jobban. - vágtam vissza neki, majd kitártam a karom és magamhoz öleltem. A tavalyi FIA gála óta nem láttam. Mikor utoljára elengedett, hogy vigyázzak rá ... Az emlékek egyszerre rohamoznak meg. Nem tudom mennyi idő telhetett amíg magam elé bámultam a semmire, miközben a fejemben a gála napja pörgött vissza. Issy, a ruha amit viselt, a csókja a hotelben és az érintése... 

- Föld hívja Landot! - integetett a szemem előtt. Szinte észre se vettem, hogy kibújt az ölelésem alól.

- Bocs. - pislogtam párat, megráztam a fejem és visszaerőszakoltam magam a valóságba, ahová tartozom. - Szóval minek köszönhetem a látogatásod kedves Bella? Kérsz esetleg egy teát vagy tiszta ruhát? - ahogy végig néztem rajta erős volt a gyanúm, hogy mindkettőre erősen szüksége lehet. 

- Nem maradok sokáig. - önkényesen a konyha felé vonult, ahol az első útjába eső székre levágódott. -  Kezdem az elején. Tönkretetted a legjobb barátnőmet. Csak ül és néz maga elé vagy a tankönyveibe temetkezik, nem eszik és nem iszik, alig alszik. Úgy járkál a lakásban, az egyetemen, mint egy kész élőhalott. Folyamatos rémálmok gyötrik, ha mégsem akkor pedig téged szólít. Úgy érzi ő a hibás azért, ami veled történt. És bár legszívesebben most megütnélek, túlteszem magam a gőgömön és arra kérlek tegyél valamit. Nem bírom tovább nézni ahogy így él. A szívem szakad meg érte. Tudod, hogy én sosem könyörgöm senkinek, de Lando... könyörgöm tegyél valamit!  - szemébe könnyek gyűltek bár próbálta leplezni őket. Bella erős volt és büszke, sosem mutatta, ha valami bántja és, ha mégis ott nagy baj volt. 

- Mégis mit tudnék tenni? Nem tudom magamat sem szeretni, hogyan várhatnám tőle, hogy így szeressen? - a hangom halk volt és bizonytalan. Nem voltam elég elszánt ahhoz, hogy kijelentsem vége van! Egyszerűen csak  jobbnak láttam, ha elmenekülök a problémák elől, anélkül, hogy megoldást keresnék rájuk. 

- Ő nem a lábaidba vagy a karrieredbe szeretetett bele. Sokkal inkább a szemeidbe, amik folyamatosan őt kémlelik, a törődésedbe, de még a szörnyű vicceidet is képes elviselni. - nevetett fel hitetlenül. - Soha senkit nem szeretett teljes szívéből, te voltál az egyedüli. Ha csak egy dolgot hiszel el majd nekem, az életbe legyen ez. Kérlek beszélj vele! - a magam tempójában odabicegtem Bellához és ismét magamhoz öleltem. 

- Köszönöm. - egészen addig értetlenül pislogott rám ameddig el nem magyaráztam neki mindent. Az, hogy eljött és gátlástalanul a képembe mondva az igazságot felnyitotta a szemem. 

A lábam és a baleset nem kifogás arra, hogy az emberekkel viselkedtem magam körül. Teljesen kifordultam önmagamból, az a Lando aki a tükörben vissza nézett rám nem az igazi Lando volt. Ha jobban belegondolok még a saját anyámmal sem voltam valami kedves az utóbbi időben, ahogy Issy ő is csak aggódni próbált értem. Ellöktem magam mellől mindenkit, csak mert azt hittem használható lábak nélkül már nem ér semmit sem az életem. De nem attól leszek valaki, hogy mit mondok, hanem, hogy mit teszek! Jon ráébresztett arra, hogy képes vagyok újra járni, bebizonyítottam, hogy meg tudom csinálni, akkor most bebizonyítom, hogy tudok harcolni Issyért és a szerelemért! 

Figyelj világ, az régi Lando visszatért! 

--

Senkinek nem mondtam mi a helyzet velem, nem is igazán kellett. Lerítt rólam a keserűség ami lassan de biztosan szinte felemészt. Az utóbbi időben már a saját tükörképem is idegen volt számomra. Tennem kellett valamit, hiszen ez nem állapot!  És ebben a helyzetben azt hiszem csak egyetlen emberhez fordulhattam. 

Ezer éve nem ültem kocsiba. Rettentően féltem attól, hogy valamiféle balesetet okozok a figyelmetlenségem miatt. Minden gondolatom Lando körül forgott és a problémán, hogy hogyan is oldjam meg. Ha már elfogadni nem tudom a valós szitut. Én mégis, összeszedve minden bátorságom levezettem King's Lynn-ig, ahol az utolsó mentsváram volt. 

- Öhm ... segíthetek? - két csöngetés után nyitott ajtót. Arcára értetlenség ült ki, amint megpillantott. Pislogott még párat, majd hangos csattanással a tenyere a homloknak csapódott. Felismert. - Issy? - a nevem hallatán bólintottam egy aprót. Nem hibáztatom, amiért nem ismert fel elsőre. Mostani állapotom csak árnyéka a régi Issynek. 

- Ki az George? - a fiú mögötti lépcsőről Carmen rontott le kíváncsi tekintettel. A fiú szótlanul arrébb lépett egy lépést, hogy a barátnője elé tárhassa roncs testem látványát. - Istenem Issy! - Georgeot szinte félrelökve rohant az irányomba, még éppen időben lelassított, hogy elkerüljük a földre zuhanást. Carmen hosszú, szoros ölelésbe vont. 

- Azért jöttem, hogy segítséget kérjek. - toltam el magamtól finoman Carment, aki csak egy aprót bólintott. Mint nő, neki nem kellett magyarázkodnom. George arckifejezése azonban már másról uralkodott... fogalma sem volt mit keresek itt. 

- Jaj George! Nem lehetsz ilyen értetlen! - fakadt ki Carmen miközben beterelt a házba. Egészen a nappaliig, ahol leültetett és a kezembe nyomott egy bögre gőzölgő teát és csak azután szólalt meg. - Lando miatt jött. 

George lehunyta a szemeit és hosszasan kifújta a levegőt, majd lehuppant mellém. 

- Már megint mit tett az a szerencsétlen? 

Hosszú történet lesz, készülj George...