P.S. I STILL LOVE YOU

Prológus

Sziasztok! 🤗

Fogadjátok szeretettel a PS.I STILL LOVE YOU első, azaz inkább csak egy kis bevezető részét.
Ne ijedjetek meg a történet elég mélypontról fog indulni és onnan fog szárnyalni egy sokkal boldogabb befejezés felé (legalább is a tervek szerint). Fontos megemlítenem, hogy ez a könyv egy másik történetem folytatása, szóval, ha még csak most tévedtél ide és kíváncsi van Lando és Issy korábbi kalandjaira;

Katt ide: https://www.wattpad.com/911535334-p-s-i-love-you-egy

Mint ahogy eddig, úgy most is várom a véleményeket, meglátásokat. Csak bátran, ne tartsátok magatokban.

És persze,
Enjoy it

Amina🧡

※※※

A hetek tehetetlenül suhantak el mellettem, az idő múlását ugyan nem érzékeltem, csupán a napszakok és és a dátumok váltakozása adta tudtomra, hogy új napba léptünk. A napok heteknek tűntek, az órák napoknak. Szinte már azt sem tudtam, hogy a Föld nevű bolygón lépegetek-e vagy valami örök rémálom foglya lettem. A tehetetlenség érzése teljesen felemésztett. Alig aludtam, esténként rendszerint forgolódtam, bárhogy erőlködtem nem jött álom a szememre. Lando ölelésére vágytam de az nem kaphattam meg. A kialvatlanságnak azonban hamarosan látható nyomai lettek, szép kis fekete táskák formájában a szemem alatt. Étel nem ment le a torkomon, ha mégis, órák múlva ki is kívánkozott. Az egyetlen ami életben tartott a koffein és az egyetem volt, ahol az órák időtartalma alatt kiszakadhattam abból a rossz rémálomba amibe kerültem. Iskola után azonban egyből a kórházba mentem. Bárcsak tudnám minek... hiszen nem volt a világon semmi, amit tehettem volna az eszméletét vesztett barátomért. Semmi. Időm nagy részében csak ültem ott mellette és hallgattam ahogy a gépek lassú, ütemes csipogása fenntartják az életfunkcióit.

Sosem vallottam azt, hogy van Isten. Nem hittem a létezésében, most mégis, kérve kérleltem Őt, kiről egy szemernyit sem tudok, hogy hozza vissza nekem a fiút akit a világon mindennél jobban szeretek. Az idő rohan felettünk, miközben alig jut idő nekünk együtt.

A kapcsolataim lassan elenyésztek. A barátaim szerelembe estek egymással, Bella ideje nagy részét Tylernél töltötte én pedig, ha a valami véletlen csoda folytán hazatévedtem szinte borítékolhattam, hogy egy üres lakás fogad majd. Nem hibáztatom őket ezért, valószínűleg az ő helyükben én is magamra hagytam volna saját magam, aki mára már teljesen elmerült a sajnálatban és a kilátástalanságban. Az egyedüli emberi kapcsolatom a Norris családdal volt. Velük kapcsolatban viszont furcsa kettősség töltött el, egyrészt rettentően hálás voltam, hogy családtagként kezelve, velem is legalább annyit foglalkoztak, mint a saját fiúkkal. Másrészt viszont úgy éreztem, hogy a jelenlétük csak még több keserűséget okoznak a szívemben. Rájuk nézve Lando mosolygós, jókedvű arcra villant be újra és újra. Az a Lando aki most itt fekszik mozdulatlanul és talál soha nem látom már a mosolyát.

- Szia Lan. - léptem be a szobába a fiúhoz, aki ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, ahogy tegnap, tegnapelőtt és azelőtt. - Hogy vagy? - leülve az ágya szélére a kezembe fogtam a hófehér kezeit tettem fel neki a kérdést, amit minden nap amikor meglátogattam őt, bár pontosan tudtam, hogy választ nem fogok kapni rá. Ajkaimat a homlokához tapasztva köszöntöttem a fiút. Csak bízni tudtam abban, hogy érzi a jelenlétem és ez majd visszahozza őt hozzám.

Mintha csak egy magánál lévő beteg lenne, aki nem láthatja a külvilágot, úgy meséltem neki a napomról. Igyekeztem mindenre kitérni, hogy ne untassam a mélyen alvó fiút. Butaságnak hangzik igaz? Valóban az lehet, de nekem a megnyugvást jelentette, hogy úgy kezelhettem, akárcsak egy egészséges, normális embert. És mégis ...

- Rettentően hiányzol Lando. - suttogtam az ajakira a szavakat. A látogatási időnek ugyanis vége van, és a nővérek kedvessége ellenére is köteleznek arra, hogy betartsam a szabályokat. Landot itt kell hagynom, nekem pedig visszavonulni a kis otthonomba, hogy egyedül hajtsam fejem a párnámra és egy új, szebb napra ébredjek.