Csontok a víz alatt

• XX •

– Bármelyik percben visszatérhetnek.
Megszorítottam a rácsokat és bólintottam.
Kesia olyan sötét arccal meredt a folyosóra, mint aki legszívesebben a saját láncaival fojtaná meg az első személyt, aki felénk merészkedik. Ötletem sem volt, mióta várakoztunk már. Teljesen elveszítettem az időérzékemet idelent, csak a cellákhoz leszűrődő zajok alapján tájékozódtam. Távoli kiáltások, alig hallható, fémes kattogás, csepegő víz.
A magány zaja.
– Mit akarnak tőlünk? Azt hittem, kieresztenek innen, ha elfogadod a szövetséget.
– Vasen nem ostoba – felelte Kesia csendesen. Időközben felszáradtak a könnyek arcáról. Igyekezett erősnek látszani, még annak ellenére is, hogy Vasil és a többiek halála valószínűleg darabokra törte a szívét. Egyedül a tompa tekintetén látszott, mennyire felzaklatták az imént történtek.
Miután beleegyezett az ajánlatba, Ruel és a banditák teljesen magunkra hagytak minket idelent. Még csak arra sem méltattak, hogy elárulják, egyáltalán mit terveznek velünk.
– Egyelőre nem bízik bennünk – folytatta Kesia. – Akkor enged ki, ha már biztos benne, hogy nem jelentünk rá fenyegetést.
Elképzeltem, milyen nyomorúságos látványt nyújthattunk éppen. Sokkal inkább éreztem magam megtépázott rongybabának, mint fenyegető metvajkának. Árnyékok voltunk csupán, mélyen a föld alá temetve.
− Mégis mit tudnak még elvenni tőlünk? − mormoltam.
Nem érkezett felelet. Felpillantottam, hogy meggyőződjek róla, Kesia hallotta a szavaim, de ő csak elmélázva meredt a sebes kezére.
– Mindig van mit elvenni – suttogta.
Összeakadt a tekintetünk, mire lehajtottam a fejem.
– Ami Vasillal történt... – Nyeltem egy nagyot, de a gombóc így sem akart eltűnni a torkomból. – Elviselhetetlen lehet a fájdalom, amit most érzel. Ha lehetne...
Elakadt a hangom. Eszembe jutott Vasil elszánt arca, miközben arról beszélt, hogyan óvhatna meg mindenkit, akinek szüksége van rá. A fény a szemében, mikor Kesia szóba került, a lány, aki megváltoztatta az életét. Meg sem fordult a fejében, hogy soha többé nem térhet már vissza hozzá.
– Ha lehetne, tennék valamit – fejeztem be a mondatot. – Visszaforgatnám az időt, hogy mindez ne történhessen meg. Hogy ne így legyen vége...
– Még nincs vége – szakított félbe hirtelen, a hangja keményen csengett. – Majd akkor lesz, amikor én azt mondom.
Megborzongtam.
A találkozásunk óta most láttam benne legtisztábban azt a csonthölgyet, aki tuuli nő létére egy egész lázadást vezetett. Megvolt benne ugyanaz a tűz, mint Vasilban, csak az ő lelkében sokkal sötétebben lángolt, azzal fenyegetve, hogy egyszer mindent elpusztít maga körül. Nem csoda, hogy a császár rettegett a hozzá hasonlóaktól. A benne tomboló harag és a felgyülemlett kín fenekestül felforgathatta volna a világot, ha egyszer szabadjára engedi.
Magcsóváltam a fejem.
– Nem fogsz nekik segíteni, igaz?
– Vasennek is világosan megmondtam, mit gondolok róla. Most azt hiszi, győzött, azt, hogy irányíthat... – Körbepillantott, majd lehalkított hangon folytatta. – És ennek így is kell maradnia. Minél gyengébbnek látszunk, annál kevésbé tart minket veszélyesnek.
Erre nem mertem volna mérget venni. Azt a Ruelt, akit én ismertem, nem volt valami egyszerű átverni. Mindig átlátott rajtam, és sajnos biztosra vettem, hogy a múltbéli énje ugyanilyen tehetséges ebben.
– Mit akarsz tenni? – kérdeztem végül.
– Az nem számít. Csak bízz bennem.
Bizalom. Veszélyes szó.
Sokáig azt hittem, Ruel a társam – az én mogorva északi katonám, aki akármilyen  makacs és zárkózótt is, csak a keserű múltja miatt viselkedik így. Nem akartam felbolygatni az emlékeit.
Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen sötét emlékeket őrizget, ráadásul személyes szálak fűzik a tó átkához. Az egyetlen ember, akiben megbíztam ezen a helyen, végig titokban tartotta előttem, hogy már rég halottnak kellene lennie.
Ezek után létezett itt egyáltalán bárki, akiben valóban megbízhattam?
Kesia felsóhajtott.
– Megígérni nem tudom, hogy kijuttatlak innen – tette hozzá. – De ha azt mondom, fuss, akkor menj. Ne kérdezz, ne harcolj, ne várj rám – csak fuss és tűnj el onnan, amilyen gyorsan csak tudsz. Megértettél?
Komoly arccal nézett rám, válaszra várt. Nem tudtam, mi látszódhat az arcomon: meglepetés, félelem vagy reménykedés? Az összes egyszerre?
Bármit is tervezett, nem lehetett jó vége. Én pedig még mindig nem bukkantam rá a csontokra – hiába az esetleges szabadság, ha nem találom meg az utolsó őrzőt, minden felesleges volt, amit ebben az emlékképben átéltem.
A tó okkal küldött be ide, muszáj tehát, hogy valahol itt legyen, amit keresek. De mégis hogy kutathatnám át az egész barlangrendszert így, hogy lelepleződtem, ráadásul alig állok a lábamon az éhségtől és a kimerültségtől?
– Kalena – hangzott fel Kesia hangja megint, immár sürgetőbben. – Értettél?
Feleltem volna, ám ekkor ráeszméltem, hogy már nem vagyunk egyedül. A sietős léptek hangjára néhány néma másodperc múlva már Kesia is felfigyelt, nem szólalt meg újra.
Aidar közeledett felénk – meglepetésemre teljesen egyedül, nem pedig Ruel és egy csapat bandita kíséretében, ahogyan eddig. Ugyanazt az öltözéket viselte, amiben először láttam őt – a fekete útikabátja miatt alig lehetett kivenni az alakját a sötétben, az arca köré tekert kendő eltakarta szőke haját.
Először nem voltam benne teljesen biztos, hogy ő az, de aztán meghallottam a halk nevetését.
– Az ember azt hinné, a hölgyek ennél finomabb témákról beszélgetnek maguk közt, ha épp nem az életükért egyezkednek... – mondta gunyorosan, mikor a cellák közé ért. A rácsaim elé lépett, majd rám vigyorgott. – ...vagy a változatosság kedvéért északi kémnek tettetik magukat.
Álltam a tekintetét, de azért kicsit távolabb húzódtam tőle.
– Bármire készültök is, azt ajánlom, ne tegyétek – folytatta. – Számítunk a kis trükkjeitekre. Banditák vagyunk, nem bolondok.
Ártatlanul rámosolyogtam.
– Én úgy emlékszem, egyszer már átvertelek. 
Kesia hol rám, hol rá pillantgatott, szemében néma figyelmeztetés. Aidar leguggolt, az övére erősített kések megcsörrentek a mozdulattól. Nem tudhattuk, mennyit hallott az iméntiekből.
– Már nem hiszek neked még egyszer – válaszolta negédesen. – Elsőre sem kellett volna.
– Kár, hogy csak most jut eszedbe.
Már egyikünk sem mosolygott.
– Megbánjátok, ha szökéssel próbálkoztok. Lijed Vasen nem épp arról híres, hogy bárkinek is második esélyt kínál. – Aidar Kesia felé tekintett. – Vagy talán ilyen nehéz együttműködni a saját szövetségeseitekkel? Hogy akarunk együtt dolgozni, ha folyton azt tervezgetjük, hogyan szúrjuk hátba a másikat?
– Meglepő lehet, de általában sokkal együttműködőbb vagyok, ha nem láncolnak hozzá egy sziklafalhoz – felelte Kesia szárazon.
Aidar ajka mosolyra húzódott.
– Nem árt az elővigyázatosság, boszorkány.
– Szövetségesek vagyunk vagy foglyok, bandita? – vágott vissza Kesia. – Ideje lenne eldönteni.
– Türelem. Hamarosan annak is eljön az ideje, de én most nem ezért vagyok itt – vigyorgott Aidar, majd újra hozzám fordult. – Hanem azért, hogy elbúcsúzzak tőled.
A homlokomat ráncoltam.
– Tőlem?
Nem akartam belegondolni, mit érthet búcsúzás alatt. Talán még mindig haragudott rám, amiért szégyenbe hoztam Ruel előtt és most akar bosszút állni? Elvisz Ninához?  Vagy... valami egészen más módon akar megalázni?
Olyan hangosan dübörgött a szívem, hogy alig hallottam a saját gondolataimat. Aidar is látta rajtam, mennyi szörnyűbbnél szörnyűbb gondolat futott át a fejemen, mert még szélesebbé vált a mosolya.
– Érdekes lánykának tűnsz. Szívesen itt maradnék, hogy kipuhatoljam a határaid, de sajnos haza kell térnem Kolsgradba. Apám vár rám. – Ujjait az egyik rácsrúdra fonta, aztán közelebb hajolt. – Nem vagyok benne biztos, hogy mire visszatérek, te még életben leszel, ezért úgy gondoltam, még egyszer utoljára meglátogatlak és felteszem a kérdést: ki vagy te?
Fellélegeztem. Szóval csak ezért jött.
– Ennyi? Ezt már tudod. Csonthölgy vagyok az ellenállók közül. Azért küldtek ide, hogy kihozzam Kesiát.
– Ne játszd az ostobát – morrant fel. – Nem ez érdekel, és ezzel te is tisztában vagy. Ruelnek szólítottad, tehát ismered őt. Honnan?
Beharaptam az ajkam. Így már kissé bonyolultabb a helyzet...
– Nem tudom, hogy érted ezt – jelentettem ki dacosan. – Ez a neve. Fogalmam sem volt, hogy ti itt Lijed Vasennek hívjátok.
Aidar összevonta a szemöldökét.
– Nehéz eldönteni, mikor hazudsz és mikor mondasz az igazat – dünnyögte. – Viszont a kérdésemre még mindig nem kaptam választ. Ruel Asgren évekkel ezelőtt meghalt, mikor a kolsgradi palotát véletlenül tűzvész érte. Azóta sem találták meg a holttestét, minden bizonnyal porrá égett odabent, erre te mégis megjelensz itt, aztán a valódi nevén szólítod. Honnan tudtad, ki ő?
Őszinte döbbenet ült ki az arcomra. Ruel járt a kolsgradi palotában?
Tűzvész. Alek is említette, amikor a fővárosban voltunk. Szóval így került Ruel a banditák közé?
Aidar türelmetlenül felszusszant.
– Jól van, látom, most összezavartalak. Fogalmad sem volt, hogy itt van, mi?
Nem jött ki hang a torkomon, így csak megráztam a fejem.
Felnevetett, jót szórakozott az értetlenségemen.
– Lijed Vasen – mondta ki lassan, tökéletes északi kiejtéssel. – Dorleni szavak, tudod? Azt jelenti, jégszemű démon. Mi adtuk neki ezt a nevet, miután az egész császári pereputtyal elhitettük, hogy halott. Habár, be kell valljam, egyébként is illik hozzá...
Ekkor értettem meg, milyen keveset is tudok Ruelről valójában. Megismertem az egyik oldalát, de a múltját soha nem volt hajlandó elárulni nekem, pedig csak azzal válhatott volna teljessé a róla alkotott képem. Talán, ha tudom, mit művelt Vasillal és Kesiával, hallgattam volna rá, amikor figyelmeztetett. Talán akkor nem csókoltam volna meg ilyen meggondolatlanul és nem hittem volna azt, hogy számít neki bármit is az egész.
Már csak azt nem értettem, miért tette mindezt. Ez a Ruel, akiről Aidar beszélt, és az, akit én ismertem, mintha két külön személy lettek volna. Vagy valóban ez volt ő, én pedig olyan vak voltam, hogy észre sem vettem?
– Rendben – jelentettem ki hirtelen és felszegtem az állam. – Elmondom, honnan ismerem, ha te is válaszolsz nekem egy kérdésre.
Aidar összehúzta a szemét.
– Most megfogtál, szeretek alkudozni. – Néhány hosszú pillanatig csak méregetett, aztán biccentett. – Megegyeztünk. Először viszont a te válaszodat akarom hallani.
Kesiára sandítottam, aki eddig csupán szótlanul figyelte az eseményeket. Alig tudtak rólam valamit, én mégis annyi mindent kiderítettem már róluk. Kesia az erdő szellemeként végzi, Aidar köré pedig késeket fognak dobálni a szüreti játékokon Sirka dicsőségének nevében.
És én? Nekem is egy ilyen nyomorúságos sorsot szántak a szellemek?
Mély levegőt vettem. Visszafordultam Aidarhoz, hogy belekezdjek a mesémbe.
– Amikor még nem tartoztam a lázadók közé, a családommal Kolsgradba utaztunk, hogy meglátogassuk egy beteg rokonunkat. Mindig is érdekelt a főváros, így elszakadtam tőlük, hogy felfedezzem. A végén persze teljesen eltévedtem, napnyugtáig csak kóboroltam egyedül. Véletlenül találkoztam Ruellel, ő pedig felajánlotta, hogy segít megkeresni a nagymamám és a nővérem.
Miközben beszéltem, emlékképek villantak fel a fejemben. Az első találkozásunk, amikor betévedtem az erdőbe, Ruel pedig megállított, mielőtt a mágia vonzása alatt belemásztam volna a tóba. Megmondta, hogy csak azért tette, mert a segítségemre volt szüksége. Akkor azt hittem, ő is ugyanabban a helyzetben van, mint én: elveszített valakit, és bármit megtenne, hogy visszakapja.
Mi van, ha végig a csupán a saját, elveszett lelkét akarta visszaszerezni?
Kellett neki egy csonthölgy, aki kinyitja a kaput és elvezeti a csontokhoz. Kevés metvajka maradt a birodalomban az Irtás után, így rajtam kívül nem lehetett más lehetősége, csupán...
Megdermedtem a felismerés erejétől.
Anya. Anya volt az, aki előttem az erdőben járt, és ott is maradt.
– Érdekes – rántott ki Aidar hangja a gondolataimból. – Ruel felajánlotta, hogy segít? Nem jellemző rá. Kíváncsi lennék, mit látott meg benned, mert nagyon elbűvölhetted valamivel, ha önszántából ilyeneket mondott – gúnyolódott.
Vettem néhány mély levegőt, hogy összeszedjem magam és folytatni tudjam.
– Talán azért tette, mert tudta, hogy csonthölgy vagyok. Csak a mágiám kellett neki – feleltem halkan.
Aidar bólogatott.
– Sokkal érthetőbb lenne. Valószínűleg még a találkozásunk előtt botlott beléd... Mi tagadás, én is összeálltam volna egy boszorkánnyal, ha tudom, hogy a segítségével kijuthatok a császár pojácákkal teli udvarából – vigyorgott.
Nem feleltem, csak lehajtott fejjel bámultam a koszos szoknyámat. Ruel köpenyén nyugtattam a kezem, amit az előtt adott nekem, mielőtt átléptem a Holló kapuján. Innen hozta. A banditák egykori szállásán járt, de a világért sem árulta volna el.
– Szóval ez a kis titkod, amit annyira őrizgettél? – kérdezte Aidar. – A szeretője voltál?
Éreztem, ahogy elönti a pír az arcomat.
– Nem – vágtam rá.
Mégis felrémlett előttem a táncunk a szüreti játékok után. A kellemes, bizsergető melegség, amit minden egyes kósza érintésekor éreztem. Az az ostoba, kétségbeesett csókom.
– Vagyis... – suttogtam magam elé. – Nem tudom, mi voltam.
Arra számítottam, hogy megint felnevet majd. Ehelyett viszont csak nézett rám a homlokát a rácsnak döntve, és nem tudtam eldönteni, hogy szánalmat vagy együttérzést látok-e kirajzolódni az arcán. Aztán a röpke pillanat elmúlt, mintha meg sem történt volna.
– Értem. A sors fintora lehet, hogy épp itt és most látod őt viszont.
Elfordítottam a fejem.
– Most már elégedett vagy? – morogtam.
Ünnepélyesen bólintott.
– Igen, elég volt ennyi kínos történet mára. Inkább halljuk, mit akarsz tudni cserébe.
Nem kellett sokáig gondolkodnom a kérdésemen. Hallani akartam mindent, amit Ruel maga eddig nem mondott el nekem, és Aidar volt erre a tökéletes lehetőségem.
– Ha Ruel északi, mit keresett a kolsgradi palotában és hogyan került ide?
– A szeretője voltál, és még csak ennyit sem árult el? – Aidar a fejét ingatta. – Igaz, Ruelről beszélünk... Azt hiszem, nem kellene meglepődnöm.
– Azt mondta, jégharcos volt az északi seregben. Ez igaz?
– Az volt, ameddig az apját le nem mészárolták egy határmenti csatában. Ruel a személyes tanítványaként vele tartott, így a saját szemével nézte végig Asgren tábornok halálát. Sikerült kitapintanod az egyetlen gyengepontját, mikor azt hazudtad, ő küldött ide hozzánk.
Kesernyésen elmosolyodtam. Nem csoda, hogy Ruel azonnal kést szegezett a torkomnak, ha már az első pillanattól fogva pontosan tudta, hogy csak színjáték az egész.
– Az acélbőrűek őt is elfogták. Megtartották hadifogolynak, hátha kicsikarnak egy szerződést a tábornok bátyjától, a dorleni király tanácsosától – folytatta Aidar. – Őt persze nem érdekelte az ajánlat. Ruel a császári udvarban maradt, de sokkal inkább fogolyként, mint vendégként.
– Honnan tudsz ennyi mindent? – szakítottam félbe. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Ruel bárkivel is megosztaná ezt a történetet. Aidar és ő ilyen jó barátok voltak?
– Az apám miatt – vont vállat. – Félig dorleni. Kapcsolatban áll észak nagy embereivel, rögtön tudta, mi történt. Már akkor szemet vetett Ruelre, mert tudta, hogy hasznot húzhat a helyzetéből.
– Kihasználtátok a császár iránti utálatát – jegyeztem meg.
– Én kerestem fel, amikor apám úgy látta, elérkezett az idő. Annyira azért nem volt nagy kihívás meggyőzni. Végignézte, ahogy egyesével fellógatják a családja tagjait Kolsgrad főterén, mint holmi bűnözőket. Bármit megadott volna, hogy kiszabaduljon onnan.
– Ti okoztátok a tüzet.
– Valóban. Biztosra kellett vennünk, hogy halottnak hiszik, különben a császár fél Sirkát felforgatta volna érte.
Csend telepedett a cellákra.
Ez volt hát Ruel története, amit olyan kitartóan rejtegetett előlem a kezdetektől fogva. Megszökött a császár elől, aztán a gyilkos, kétszínű banditák legrettegettebb vezérévé vált a völgyben, hogy bosszút állhasson rajta.
Tisztán emlékeztem a szavaira.
Vér szennyezi a kezem. Nem kevés.
Gondolni sem akartam rá, mi mindent tehetett, ami idáig jutatta, mivel bizonyította a fővárosi banditák királyának, hogy érdemes a bizalmára...
– Nos, ha ez minden, ami érdekelt, szerintem ideje mennem. – Aidar felállt, de a szemét még nem vette le rólam. – Hamarosan úgyis újabb vendégetek érkezik.
A folyosót beburkoló sötétséget figyeltem, mintha csak azt várnám, hogy Ruel egyszer csak előlép az árnyékból. Minden mozdulatlan maradt.
– Ne próbáljátok meg átverni. Észre fogja venni – közölte Aidar komoran, egyenesen a szemembe nézve. – És ha észreveszi, nem fogja érdekelni, ki vagy, vagy ki voltál számára.
Ellépett a cellámtól és hátatt fordított. Tett néhány lépést, majd megállt.
– Igyekezz nem megöletni magad, kislány – tette hozzá. – Már kezdtelek megkedvelni.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre.
Aidar vetett még egy gyors pillantást Kesiára, aztán felgyorsította a lépteit és elment. Nem maradt utána más, csak a jól ismert mély, nyugtalanító csönd.
És a késem, amit végig a szoknyám zsebében szorongattam.