Csontok a víz alatt

• V •

Dübörgő eső hangjára ébredtem.
Kinyitottam a szemem, mikor a pajta bántóan éles, fehér fénnyel telt meg. Villámlott odakint. Ahogy az arcomhoz nyúltam, a bőröm ragacsosnak érződött a rászáradt könnyek és az elmaszatolt festék keverékétől. Öblös mennydörgés remegtette meg a kunyhót.
Egy ideig még arra sem bírtam rávenni magam, hogy megmoccanjak. Csak ültem ott, hallgattam az esőt, és a tegnap este történései jártak a fejemben. Jagor megtette. Átlépte azt a határt, amihez eddig még soha egyetlen sirkainak sem volt mersze a nagy Irtás óta.
Íratlan szabály volt ez a népeink közt: a Lunnaje az év egyik legnagyobb ünnepét jelentette a tuuliak számára, és ezt még az acélbőrűek is tiszteletben tartották. Ezidáig. Mióta várakozhatott az Árnyékszemű a megfelelő pillanatra a sátrak közt? És ami még inkább megijesztett: vajon Dimitrij mióta tudta, mire készülnek?
Újra magam előtt láttam őt és a nővéremet. A gyengéd mozdulatot, ahogy Mila végigsimított a haján, aztán ahogyan Dimitrij keze a hátára simult. Keserűség gyülemlett bennem. Soha nem én érdekeltem, hanem ő.
Óvatosan felkeltem és átmozgattam elgémberedett tagjaim. A pajta teteje félig átázott, a beszivárgó hideg esőcseppek ütemes kopogását elnyomta a kint tomboló vihar zaja. Az ázott fa szaga facsarta az orrom. A hely túlsó felébe sétáltam, hogy előkotorjam a zsákomból a kulacsomat. Már úgysem veszem hasznát, Dimitrij lemondhat a segítségemről. Keresse csak meg szépen egyedül az elveszett bátyját. A tenyerembe csurgattam egy kevés vizet, hogy leöblítsem vele az arcom. Kibontottam a fonatokat, aztán az ujjaimmal kibogoztam néhány csomót a hajamból. Épp, amikor ittam volna egy kortyot, megreccsent az ajtó.
Hátrapislantva megláttam Rotta mamát, görnyedt alakját hátulról világította meg egy villám fénye. Ruhája teljesen elázott, karjában egy kupac rongyot szorongatott. Tovább turkáltam a zsákban és úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.
Hallottam a csoszogását, amikor elindult felém. Lehunytam a szemem.
– Hagyj egyedül – szólaltam meg halkan. – Kérlek.
Összerezzentem, amikor nedves kezét a vállamra fektette.
– Nem haragszom, Kalena – kezdte. – Tudom, hogy a Lunnaje felzaklatott. Csak halovány sejtésem van arról, mit élhettél át, de biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.
Összepréseltem az ajkam.
– A mágia rád talált, a Szél Menyasszonya téged választott. Meg kell tanulnod kezelni mindazt, ami a birtokodba került, ha nem akarod, hogy áldás helyett átok váljon belőle – folytatta, mire lesöpörtem a vállamról a kezét és végre megfordultam.
– Csak annyit kértem, hogy hagyj békén! – tört ki belőlem. – Semmit sem láttam, ez az egész egy...
– Mila eltűnt – szakított félbe élesen.
Némán néztem rá. Halványszürke szeme olyan volt, mint a perzselő tűz után maradt a hamu. Visszanyeltem a gombócot a torkomban.
– Majd visszajön – vontam vállat, de újra felrémlett előttem Árnyékszemű Jagor képe, ahogyan a feldühödött tömegnek kiáltozik és ránk fogja a fegyverét.
Rotta mama lassan megcsóválta a fejét.
– Majdnem engem is megöltek, tudod? – szólalt meg reszketeg hangon. – A nővéred talán már rég halott, és amint ráeszmélnek, hogy az eltűnések nem szűnnek meg, te is kelleni fogsz nekik.
– Ezt nem tehetik. Ítélet nélkül senkit sem ölhetnek csak úgy meg, a császár beleegyezése is szükséges hozzá – tiltakoztam az utolsó gondolatba kapaszkodva, ami még eszembe jutott. – És az is lehet, hogy Mila megszökött előlük, csak még fél előbújni.
Rotta mama elfordította az arcát, valamiféle régi, mélyre temetett fájdalom ült ki az arcára.
– Azt hittem, megvédhetlek titeket. Ha már Lidját nem tudtam, legalább titeket... – motyogta. – Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint én, Kalena.
Megdermedtem. Rotta mama letette mellém a kis csomagot, amit hozott és folytatta.
– Visszahoztam a ruháid. – A köténye zsebébe nyúlt, és elővette a színes ládikót, amiben a két henkját tartotta. – Ez pedig itt mostantól szintén a te tulajdonod. A henkják segítenek, hogy könnyebben megtaláld a kapcsolatot a mágiáddal és biztosítják, hogy...
– Te voltál? – szakítottam félbe hirtelen, mikor rádöbbentem a korábbi szavai értelmére.
Beesett arca értetlenséget tükrözött, de amikor meglátta a szememben a haragot, rémültté vált.
– Nem tudtad őt megmenteni, hibát követtél el... – ismételtem őt. – Anya miattad halt meg?
Nem nézett a szemembe. Ennyi elég volt, hogy tudjam a választ.
– Óvtalak titeket az erdőtől – szólalt meg, a hangja gyenge volt, akár a kialudni készülő gyertyaláng. – Édesanyádat felkészítettem rá, mivel kell szembenéznie odabent. Ránk vár a feladat, hogy helyrehozzuk, ami tönkrement. Mindig is a csonthölgyek hivatása volt, hogy megvédjük a népünket. Lidja kudarcot vallott.
Jeges borzongás futott végig rajtam.
– Te küldted a halálba – suttogtam magam elé. – És most azt akarod, hogy kövessem őt?
Újra mennydörgés morajlott fel.
– Nem tudom, mit tegyünk – lehelte Rotta mama a semmibe meredve. – Csak annyi biztos, hogy ez nem mehet így tovább. Nem fogok még több ártatlan életet feláldozni. Ha sikerrel járok, azt tudni fogod. Ha nem... az utad majd rád talál.
– Már megint rébuszokban beszélsz – morrantam fel.
Felsóhajtott és letette elém a dobozkát.
– Mit akarsz hallani?
– Mi történt anyával?
Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mondjon végre valamit.
– Az erdő...
– Ne fogj mindent arra a nyomorult erdőre! – kiáltottam fel. – Vagy talán nem mered bevallani azt, hogy gyilkos vagy?
Nyelt egy nagyot, észrevettem, hogy könnyes az arca. Mindenre számítottam, csak arra nem, amit végül mondott.
– De igen – suttogta. – Az vagyok.
Mielőtt megszólalhattam volna, elfordult és ázott kendőjét az arca elé húzva kisétált a pajtából, egyenesen a tomboló viharba. Becsapódott mögötte az ajtó, nekem pedig átfutott a fejemen a gondolat, hogy utánaszaladjak. Végül nem tettem. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, ahogyan az sem, mi az, amit egyáltalán elhihetek abból, amit valaha is mondott nekem.
Vártam egy ideig, fel alá járkáltam, hátha sikerül rendet tennem az összekuszálódott gondolataim közt. Végül győzött a kíváncsiságom. A kezembe vettem a ládikót, először félénken értem hozzá, csak egy ujjbegyemmel követtem végig az oldalán kanyargó faragást. Mágia nem létezett. Nem szabadott volna léteznie, tegnap este viszont valami történt. Valami új, valami rémisztő.
Felnyitottam a dobozt, de nem nyúltam a kövekhez. Kipillantottam az ablakon. Az ég szinte teljesen beborult, és ugyan kora délelőtt lehetett, a nap fénye alig világította be a völgyet. Visszafordultam a kövekhez. Ahogy jobban megfigyeltem a felületüket átszövő vörös és kék mintázatot, feltűnt, hogy egymás mellé helyezve őket a vonalak egy díszes, emberi koponyát formáztak. Mindkét henkja kopott volt és néhol hajszálvékony repedések futottak végig rajtuk, de a festék, amellyel a minta készült, egy árnyalatot sem fakult.
A kezembe vettem a kék követ, és felkészültem, hogy újra a tegnapihoz hasonló látvány fogad majd, most azonban semmi sem történt. A mágia csendje sűrűbbé vált. Nem felelt az érintésemre.
Az ujjaimat most a vörös henkjához érintettem, mire a karomat rögtön lüktető zsibbadtság járta át. Becsuktam a szemem, kiélesedett körülöttem a világ. Mindent éreztem. A távolban álló fák néma tiltakozását, ahogy küzdöttek az ellen, hogy a vihar teljesen kicsavarja őket a földből. A tetőre hulló, szétfröccsenő vízcseppeket. A szelet, ami beszökött a gerendák résein át. Mély levegőt vettem, beszívtam az eső illatát és megszorítottam a követ.
A szivárgó víz kopogása elhallgatott. Kinyitottam a szemem és elállt a lélegzetem. Vízcseppek lebegtek körülöttem, mint megannyi aprócska üveggolyó. Ijedten elkaptam a kezem a kőről, mire a cseppek a földre hulltak. A kopogás folytatódott. Doboló szívvel bámultam a kezem, aztán a köveket.
Éveken át meg voltam győződve arról, hogy Rotta mama csupán egy csaló. Meg sem fordult a fejemben, hogy talán némi igazság mégiscsak volt a meséiben. De miért nem láttam soha, hogy használta ezt a különös erőt? A mágia élt. Lélegzett körülöttem, és ha odafigyeltem, minden sóhaját megéreztem.
Vadul kalapált a szívem. Egy rémálom vált valóra. Valóban metvajka voltam?
Hirtelen azt kívántam, bárcsak Rotta mama újra itt lenne és elmagyarázná nekem, mi ez az egész. Amikor még odafigyeltem rá, mesélt nekünk a különleges képességről, amit a csonthölgyek birtokoltak. Azon kívül, hogy az ősszellemek ajándéka, mégsem tudtam róla semmi érdemlegeset. Visszatettem a köveket és lecsaptam a láda fedelét. Ideje volt eldöntenem, mihez kezdek most. Nem rejtőzködhetek itt örökké.
Először is meg kell keresnem Rotta mamát, hogy megtudjam, mi rejtőzik az erdőben. Ha sikerül megállítanunk az eltűnéseket, Jagor békén hagy minket. Rotta mama pontosan tudta, mi folyik itt, valamiért mégsem árult el mindent. Ha már a falu csonthölgyének szerepét nem vállalom el, annyit megtehetek, hogy helyrehozom, amit tegnap felbolygattam.
Átöltöztem a saját ruháimba és felhúztam magamra a sötét köpenyt, amire anyám holmijai közt bukkantam. A biztonság kedvéért a hátamra vettem az íjam és egy marék nyilat tömtem a kötényem szalagja alá. A ládikót a ruhák közé dugtam, aztán mindkét zsákot a vállamra vettem.
Mielőtt kiléptem, még vetettem egy utolsó pillantást a pajtára, és visszaemlékeztem azokra az órácskákra, amiket Dimitrijjel beszélgetve töltöttem idebent. A tekintetem a földön heverő ruhakupacra siklott, amit Mila varrt nekem a holdünnep alkalmából. Haragudtam rá, mégis összeszorult a torkom a látványtól. Megráztam a fejem és kiléptem az esőbe.
Nem kellett volna aggódnom miatta. Az alapján, amit tegnap láttam, Dimitrij már biztosan kimentette őt a bajból, amibe sodortam és már rég úton voltak a fővárosba, hogy elmeneküljenek Jagor haragja elől. Sőt, még azt sem tartottam kizártnak, hogy a nővérem egy szempillantás alatt elbűvöli majd az Árnyékszeműt a bájos mosolyával és az udvariasságával. Tuuli származás ide vagy oda, Mila velem ellentétben értett az emberekhez.
A faluba érve már facsarni lehetett volna a ruhámból a vizet. A csizmám cuppogott a sáros úton, miközben a kunyhónk felé tartottam. Az utca üres volt, egy lélek sem próbált elkapni vagy leszúrni egy vasvillával az árnyak közül. Halk harangszó zúgott fel a falu főterén álló templom felől. Elhaladva az egyik rozoga vályogház mellett feltűnt, hogy az ajtajára fekete szalagot szögeltek. Újabb eltűnés. Lehajtott fejjel felgyorsítottam a lépteim.
A kunyhónkhoz érve felsiettem a lépcsőn és bekopogtam az ajtón. Mivel semmi válasz nem érkezett, benyitottam. Sötét volt odabent, hűvösebb a szokásosnál. Rotta mama mindig begyújtotta a kályhát, amint hazatért, így általában fullasztó meleg uralkodott a kunyhó fenti részén. Ezúttal tehát nem jött haza, miután felkeresett engem a pajtában. Behúztam az ajtó reteszét, aztán meggyújtottam egy lámpást és lepakoltam a holmim nagymama sámlija mellé.
– Mama! – kiáltottam a csendbe.
Lementem a pincébe, de az is teljesen üres volt.
– Van itt valaki? Mila? – próbálkoztam bizonytalan hangon.
Körülnéztem, minden sarkot átvizsgáltam, míg végül arra jutottam, hogy egyedül vagyok. Visszamentem a felső szintre, hogy begyújtsak Rotta mama helyett, mert a vizes ruháimban kezdtem fázni. Letelepedtem a sámlira és néztem a zuhogó esőt. Vártam, hogy valaki benyisson, hogy meghalljam Rotta mama rekedtes hangját. Sőt, most még annak is örültem volna, ha Mila beront az ajtón és leteremt azért, amit a holdünnepen tettem.
Percek teltek el. Aztán egy óra.
Vártam, de senki sem jött.
Egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, pedig az idő pergett. Elérkezett az éjszaka. Az eső elállt, de Rotta mamának és Milának nyoma sem volt. Hiába kuporodtam a tűz mellé, a ruhám még mindig nedvesnek érződött, ezért úgy döntöttem, hogy felveszem anyám ruháit. Kicsit savanykás szagúak voltak, de legalább szárazok, és nekem ennyi egyelőre tökéletesen elég volt.
Nem mozdultam az ablak mellől, folyamatosan kilestem, hátha meglátok valakit közeledni. Bárhová is tűntek, előbb-utóbb ide térnek majd vissza. Hiába győzködtem magam azzal, hogy Jagor semmit nem tehet császári engedély nélkül, kezdett eluralkodni rajtam a nyugtalanság.
Az éjszakát is átvirrasztottam, viszont mikor hajnalodni kezdett, már nem bírtam tovább. Legyűrt a kimerültség. Az ablaküvegnek döntöttem a fejem és lecsukódott a szemem. Perceken belül elnyomott az álom.