Vorma falujából sorra tűnnek el az emberek.
Ám az erdő hallgat.
Nincsenek holtak a göcsörtös fák közt, nincs vér a nyirkos mohatakarón és nincsenek ködfályolban keringő halálsikolyok sem.
Csak egy tó és egy elfeledett történet.
Kalena a falu öreg b...
Megérkezett a vihar. Ázott fa szaga töltötte be a pajtát. A plafont alkotó deszkák minden szélrohamra recsegni kezdtek, mennydörgéstől morajlott az éjszaka. Sejtelmem sem volt, hogy kerültem ide. Próbáltam előhívni az emlékeim, de a gondolataim egyetlen kibogozhatatlan csomóvá álltak össze a fejemben. Hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy elhagytam-e egyáltalán ezt a helyet, miután berohantam ide a Lunnaje szertartása után. Ez az egy emlék maradt kristálytiszta: a holdünnep éjszakája. Alig láttam idebent valamit, mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Egy alak állt előttem a sötétben, olyan közel, hogy kinyújtott karral akár meg is érinthettem volna. Átható gyógynövény-és mézillat áradt felőle, így már azelőtt ráeszméltem, kivel állok szemben, mielőtt egy villám fénye megvilágította volna őt. Rotta mama arca még a szokásosnál is beesettebbnek tűnt. Betegesen áttetsző bőre a csontjaira feszült, fakó tekintete egyenesen rám szegeződött. Csak egy röpke pillanatig tartott, aztán újra sűrű sötétség borult ránk. Nyikorgó léptek közelítettek felém. Mikor nagymama megszólalt, már közvetlenül előttem állt. – A tiéd, Kalena. Nyirkos volt a bőre, ahogy a csuklómhoz érintette az ujjait. Egy dobozkát adott a kezembe. Ismerős volt a tapintása, sőt, az egész pillanat hátborzongatóan emlékeztetett egy korábbi percre az életemből. Mintha mindez már megtörtént volna velem, csak... Nem így. – Vedd el – noszogatott Rotta mama, majd váratlanul megmarkolta a kezem és egyenként a dobozra hajtogatta az ujjaim. – Most már csak a tiéd. Felvillámlott odakint, de a beszűrődő fehér fényből ezúttal nem nagymama tekintett vissza rám. Kesia beszélt hozzám azzal a furcsa, sejtelmes mosolyával. Elengedte a kezem, majd egy legyintésére elcsendesedett körülöttem a világ. A villám fénye elhalványult, de nem tűnt el teljesen. Úgy éreztem, mintha belefagytunk volna a pillanatba. – Mi ez? – préseltem ki magamból. Nem válaszolt, így ha tudni akartam a választ, kénytelen voltam felnyitni a ládikót. A henkják helyett azt a jól ismert aprócska, madárkoponyából faragott medált találtam a doboz belsejében, ami mindig Kesia nyakában lógott, akárhányszor találkoztam a szellemével. Egy valódi csontamulett, ami egy lelket tart fogva. Az ő lelkét. – Az ajándékom – válaszolt a szellemlány, aztán felemelte és a nyakamba akasztotta a bőrcsíkokból font pántot. Hűvös keze végigsimította az arcom, mire tompa, csípős érzés kezdett lüktetni a mellkasomban. Alig egy szempillantás múlva a testem összerándult a fájdalomtól. Nem számítottam rá. Görnyedten levegő után kaptam, mert az érzés nem múlt el, egyre kegyetlenebbül fojtogatott. Ismertem ezt a fajta fájdalmat. Az őrzők mérge ugyanezt művelte velem, akárhányszor használni mertem a mágiám. Kiáltani akartam, de a torkomban akadt a levegő. – Menjünk haza – súgta Kesia lágyan. Ez volt az utolsó, amit a fájdalomhullámokon át meghallottam. Nem bírtam tovább. Arra számítottam, hogy perceken belül elveszítem az eszméletem és elsötétül előttem a világ, ahogyan eddig tapasztaltam, ehelyett azonban épp az ellenkezője történt. Világos lett.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
A tó partján tértem magamhoz. A lábam bokáig belelógott a vízbe, a szoknyám pedig szétterült körülöttem az iszapban, telegabalyodva mindenféle hínárral és egyéb vízi gazzal. Itt feküdhettem egy ideje, mert félig már megszáradtam – a ruhám és a hajam viszont nedves maradt, ennyi pedig elég is volt hozzá, hogy a legapróbb hűvös szellőtől is tetőtől talpig kirázzon a hideg. Eső ígéretétől volt sűrű a levegő, a szél azonban szokatlanul mélyen hallgatott. Összeszorítottam a fogam és az oldalamhoz nyomott kézzel felültem, amennyire bírtam. A víz nem tett jót a sebemnek. A tagjaimat a hűvöstől és a hosszú mozdulatlanságtól alig éreztem, ám a szétcsúszott kötésem alatt húzódó vágás pontosan ugyanolyan égőn lüktetett, mint a mérgezett mágia az ereimben. Az utóbbi már nem volt olyan elviselhetetlen érzés, mint az ébredésem előtt, de a fájdalom utórezgései megmaradtak. A bőröm alatt motoszkáló, zavarodott mágiám azt üzente, hogy valami történt velem, amíg nem voltam ébren, és ez a valami nem biztos, hogy sok jót tartogat számomra. A kezem a nyakamban lógó koponyára tévedt. Megfordult a fejemben, hogy leveszem, hátha attól jobban érzem majd magam, de eszembe jutott, hogy mostantól ez az, ami a valóságban tart. Kesia lelke miatt kaptam vissza az életem, egyedül emiatt nem maradtam a tó foglya. Végtére is, betartotta az ígéretét – de milyen áron? Nagyot nyeltem, mikor a földön megpillantottam magam mellett Ruel tőrét. Kissé csúszkálva feltápászkodtam és a sárba süllyedt markolatért nyúltam. Hosszú percekig csak álltam és várakoztam, mint valami eltévelyedett, kóbor vízi szellem. A tavat és a parton túl lévő fákat kémleltem, hátha megpillantom őt valahol. Ruel nem tűnhetett el csak így, nem adott volna fel mindent ilyen könnyen azért, hogy én szabaddá váljak. Titkon reméltem, hogy mindvégig tartogatott valamiféle tervet, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy a természet és a mágia szabályait még ő sem játszhatta ki. Bosszantott, milyen hamar meghozta a döntést, milyen hamar eldobta mindazt, amiért ezidáig küzdött. A szabadságát, amiért hosszú évekig várakozott idebent magányosan, elfeledve. Persze, tudtam, hogy felesleges rá várnom. Már itt sem kellett volna lennem, más feladat várt rám: minél hamarabb haza kellett térnem Vormába, hogy szembenézzek azzal, mi történt, amíg távol voltam. Mégsem bírtam rávenni magam, hogy megmoccanjak. Még nem. Nem volt bátorságom szembesülni vele, micsoda pusztítást okoztam. Hisz ötletem sem volt, mennyi idő telhetett el, mióta visszatértem az utolsó emlékképből! Talán napokig eszméletlen voltam a sebem miatt, rég kifutottam az időből. Ennyi idő alatt a császár csapata már bőven elérhette Vormát. Mila mostanra talán már... Nem. Nem álltam készen még több veszteségre. Ahogy tüzetesebben átvizsgáltam a partot, felismertem, hol vagyok. Itt kezdődött az egész. Ezen a helyen sétáltam majdnem bele önként a vízbe, és itt találkoztam először azzal a furcsa, sötét ruhás idegennel, aki úgy szándékozott megmenteni a tó vonzerejétől, hogy nemes egyszerűséggel számszeríjat szegezett rám. Halvány mosoly ült ki az arcomra, noha semmi okom nem volt mosolyogni. Egyáltalán nem éreztem magam boldognak, sőt, legszívesebben utat engedtem volna a könnyeimnek, de túl üres lettem hozzá. Legbelül még nem fogadtam el, hogy megint egyedül maradtam. Furcsa mód már nem is a saját magányom zavart a legjobban, ahogyan eddig. Hanem a hiány. A tudat, hogy Ruel nincs itt, és már nem is lesz többet, hisz hagytam meghalni odalent. Azt hittem, félni fogok nélküle, most mégsem árasztott el az a jól megszokott kétségbeesés, ami folyton a hatalmába kerített, ha magamra hagytak. Egyszerűen csak forgattam a kezemben a kést és hagytam, hadd bugyogjon bennem a régóta elfojtott harag és keserű bosszúvágy. Hadd váltsa fel a veszteség emlékét. Nem is igazán tudtam, kire vagy mire haragszom elsősorban. Mindössze annyiban voltam biztos, hogy elegem lett azokból a játszmákból, ahol mindig csak én veszítek. Ahol megtettem mindent, ami tőlem tellett, hogy helyrehozzam a múlt hibáit, mégis egyedül, csurom vizesen, összetört szívvel végeztem. Az eszem azt bizonygatta, hogy helyesen cselekedtem a tó mélyén, hiszen végre megtörhetem Kesia átkát. A szívem azonban tudta jól, hogy már rég letértem az útról, amin eredetileg elindultam. Akik igazán fontosak voltak számomra, azokat elveszítettem. Minden kétségem ellenére elindultam a fák közé, mert valami felbolydult bennem. A furcsa álom még mindig ott motoszkált a fejemben. Rotta mama azt mondta azon az éjjelen, hogy a mágia áldozat és hatalom. Elég áldozat vett körbe – most már a hatalomra volt szükségem. Nem vehetném át végre én az irányítást ahelyett, hogy a külvilág rongybabaként rángat egyik gödörből a másikba? Víztől tocsogó, szétázott csizmával, a bőrömre tapadt hínárdarabokkal és vérző mellkassal sántikáltam a fák közt, vissza a faluba. Elindultam, mert ezen a ponton már eszemben sem volt visszafordulni. Mentem tovább, egyik lépést tettem a másik után, mert ennyi vereség után egyszer végre nyerni akartam. Látni az arcukat, amikor visszatérek. Értelmet adni mindennek, amit az erdőben tettünk, hogy ne legyen hiába ez a sok áldozat. Rotta mama, a szüleim, Mila, Ruel... Értük tettem. Miattuk nem adtam még fel, ezért nem fulladtam még bele a bűntudatba. Tudtam, hogy egyedül én hozhatom helyre − egyedül én vethetek véget ennek a sötét, őrült játszmának. Vorma csonthölgyeként meg kellett mentenem az otthonom, ha már másra nem voltam képes. Elhatároztam, hogy most én fogok nyerni. Bármibe kerüljön is.
