Csontok a víz alatt

• XII •

Kihúztam a kezem Ruel ujjai közül és a mellkasomhoz szorítottam. Görcsbe rándult a gyomrom. Mi a csodát művelt velem az a lény?
– Semmi komoly – motyogtam és a fülem mögé igazítottam egy arcomba lógó hajtincset. Nagyon szerettem volna nyugodtnak látszani. – Rendbe tudom hozni. Talán csak nem tisztítottam ki a sebet eléggé.
Inkább nem vallottam be, hogy semennyire sem tisztítottam még ki. Annyira lefoglalt Ruel sebesülése, hogy még csak eszembe sem jutott jobban megnézni a sajátjaimat. Az arcából ítélve ezt ő is kitalálhatta. Nem mondta ki, de átlátott rajtam. Mint mindig.
– Akkor sem kellene így kinéznie – jegyezte meg.
Az ő sebében legalább nem volt semmi természetellenes. Egy vágás, ami veszélyes ugyan, de nem halálos. Szerencsére még összevarrni sem kellett.
Ezzel szemben a karmolással a karomon már korántsem volt ilyen egyszerű a helyzet.
– Ha eddig nem haltam bele, valószínűleg úgysem lesz nagyobb baj – jelentettem ki olyan meggyőződéssel a hangomban, amivel Rotta mama is mindig képes volt megnyugtatni a hozzá tévedő betegeket. – Különben sem tehetünk vele túl sok mindent egy tó kellős közepén.
Talán, ha nagymama vagy Mila itt lett volna, akkor igen. Így viszont...
A saját képességeim nem voltak elegendőek ehhez, sosem értettem a mérgekhez. Egyedül kígyómarásokat tudtam kezelni, de ezzel most nem mentem valami sokra. Ha a lény megmérgezett, csak imádkozhattam, hogy fájdalommentes halálom legyen.
A csatornába merítettem a kezem és egy kevés vizet locsoltam a sebre. Forró volt a bőröm a karmolás körül, a jeges víz után alig éreztem a karom. Ruel nem szólt egy szót sem. Nem nyugtatott meg, nem kérdezett, de még csak nem is vitatkozott velem. Csupán síri csendben figyelte, mit csinálok. Ha kevésbé ismertem volna, azt hiszem, hogy aggódik, de sejtettem, hogy már megbékélt a helyzettel. Legfeljebb annyi aggasztotta, hogy nélkülem nem találja meg a csontokat és a drága halottját sem hozhatja vissza.
Talán a fáradtság és a bizonytalanság tette, de most még a szokásosnál is jobban felidegesített a távolságtartása. Hová tűnt az a Ruel, akivel a rémálmom után beszélgettem? Akivel végre jó csapatot alkottunk együtt. Úgy éreztem, hogy kezd megkedvelni, hogy egy leheletnyivel nyitottabbá vált előttem. Most pedig újra minden a régi volt. Mintha tegnap találkoztunk volna. Mintha csak egy idegen lennék, akivel legszívesebben szóba sem állna.
A pillantásom folyton a fekete ereimre tévedt, a szürkés foltokra szerte az alkaromon. Hiába dörzsöltem egyre durvább mozdulatokkal, ugyanolyan ronda maradt. Csak annyit értem el, hogy a hideg víztől még jobban fáztam.
– Ha nem ájulsz el néhány vérfolttól, szerintem vedd fel ezt, mielőtt halálra fagysz – hallottam meg Ruel hangját a hátam mögül. Felém nyújtotta a köpenyét. Haboztam. Az inge és a kabátja még mindig ott feküdt a faragott kövön, ahol hagytam. Csupán a hevenyészett, vértől vöröslő kötés takarta el a mellkasát.
– És te? – kérdeztem tétován. – Nem fázol?
– Te jobban fázol, mint én.
Összeráncoltam a homlokom.
– Miért vagy ebben ilyen biztos?
Elmosolyodott és nemes egyszerűséggel az ölembe dobta a köpenyt.
– Még mindig északi vagyok.
Úgy bámultam rá, mintha szellemet látnék. Habár, nem is – a szellemekhez már kezdtem hozzászokni. Ez a mosoly valami egészen új volt. Annyira meglepett, hogy még pislogni is elfelejtettem.
– Kösz – motyogtam, miközben bebugyoláltam magam a vastag anyagba. – Nem mindennap élem meg, hogy egy jégharcos nekem adja a köpenyét.
– Később kérem vissza.
Elvigyorodtam.
– Meglátjuk.
A köpenynek olyan illata volt, mint a természetnek egy könnyed, nyári zápor után. Mintha magába itta volna az erdő aromáját. Tetszett, mert a szabadságomra emlékeztetett. Azokra az órákra, amiket egyedül lézengve töltöttem a szabadban, miután sikerült meglógnom Mila és Rotta mama elől. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy vajon Ruelnek is ilyen illata van-e.
Ettől kicsit jobban éreztem magam, a köpeny ölelése megnyugtatott. Talán mégsem minden ugyanolyan, mint mielőtt elmentünk. A Lunnaje előtt minden vágyam az volt, hogy Dimitrijjel útra keljek erre a helyre, most viszont cseppet sem bántam, hogy nincs mellettem. Rádöbbentem, hogy egy jó ideje még csak nem is gondoltam rá. Ha pedig mégis, már nem éreztem azt a keserű csalódottságot, mint eddig. Hiányzott, de nem úgy, ahogyan eddig.
A zsákomért nyúltam és a szemem sarkából Ruel felé pillantottam. Épp a számszeríján vizsgálgatott valamit.
– Észrevetted, hogy kinyílt a kapu? – kérdeztem. A zsákomba markoltam, hátha találok benne valami ehetőt. Az összeszedett süteményeim nagyját már elosztogattam Vasil csapatának, de a táska legalján még akadt némi szárított gyümölcs, ami segíthetett a korgó gyomromon.
Ruel bólintott.
– Addig nem szeretnék elindulni, ameddig látszik rajtad, hogy perceken belül nyitott szemmel elalszol.
– Én nem is... – kezdtem, de ő a szavamba vágott.
– Rád fér a pihenés. Napokig nem tervezek itt ücsörögni, de ez a néhány óra belefér.
– Máris indulni akarsz? – nyögtem fel. Ezt nem vettem számításba. Kis híján megölték. Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán állni bír-e!
– De te...
– Jól vagyok – szakított félbe újra. – Egy kis pihenő után pedig még jobban leszek.
Én még nem éreztem magam késznek rögtön egy újabb halálos kalandba keveredni, mikor a korábbit is épphogy sikerült túlélnünk. Szerettem volna tovább várni, ameddig mindketten összeszedjük magunkat valamelyest.
Jatta magyarázatába kapaszkodtam. Ameddig nincs lelkünk, nem telik az idő, hiszen nem vagyunk a valóság részei. Nem számít az a néhány nap.
De mi lesz, ha mégsem volt teljesen igaza? Talán csak a kapukon túl működik ez az egész. Hiszen most megint itt voltunk, az erdőben, a tó közepén. Amikor beléptünk a templomba, még tökéletesen valóságosak voltunk. Igaz, akkor még a lelkünk is megvolt...
– Tovább kell mennünk. Elhiszem, hogy nehéz elengedned a halottakból álló baráti köröd, de ideje visszatérned a jelenbe, Kalena – folytatta Ruel. – Nem ezért vagy itt?
Nem feleltem. Mi van, ha most már ugyanúgy telik az idő, mint korábban? Ez nem a múlt, ez a saját jelenünk. Ahová tartoztunk. Ahol a lelkünk csapdába esett.
Visszaköltözött belém az a szűnni nem akaró nyugtalanság, ami Mila elfogása óta bennem bujkált, de most sokkal erősebbé vált az érzés, mint eddig. Mert nem tudtam. Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem, nem tudtam, hogy telik-e az idő vagy még mindig a valóság aprócska, kiszakított darabkái vagyunk.
Egyetlen ötletem volt, amivel kideríthettem, mi az igazság.
Felpattantam és szorosabbra tekertem magam körül Ruel köpenyét.
– Hová mész?
– Majd visszajövök.
Meg sem vártam, mit válaszol. Rohantam a folyosókon, egyenesen vissza abba a kis barlangba, amin átcsordogált a hold fénye. Ahol találkoztam a szellemlánnyal. Éreztem, hogy ha nem lettem volna ennyire rémült, már rég hasra estem volna a saját lábamban. Ruel jól mondta, tényleg fáradt lehettem, de még nem állhattam meg.
A fejemben a napokat számolgattam. Az időt, ami azóta telt el, hogy idejöttem. Öt nap, mondta Dimitrij. Egy eltelt, amikor Ruel sátrában éjszakáztam. Talán most már még egy, hisz újra éjszaka volt. És még mindig előttem állt két kapu, két kupac csont. Utána meg aztán végképp nem tudtam, mihez kezdek. Ha kifutok az időből, ha kibelez egy szörnyeteg, ha nem találom meg a csontokat, vagy ha végez velem a mérgezett seb...
Kifulladva fékeztem le a barlang szélén. Kapkodtam a levegőt, a lihegésem olyan hangosnak tűnt, hogy még a saját gondolataim hangját is elnyomta.
Várakozón végigtekintettem a falakon, de a lánynak nyoma sem volt. Közelebb lépdeltem, a nyirkos kőhöz érintettem a tenyerem.
– Azt mondtad, nem vagy ellenem – kiáltottam bele a csendbe. – Most bebizonyíthatod, hogy valóban az én oldalamon állsz.
Semmi. Az ujjaimat tördeltem, még a halk ropogásuk is bántotta a fülem.
– A segítségedre van szükségem – szólaltam meg újra, ezúttal jóval lágyabb hangon. Kezdtem letenni arról, hogy bármiféle feleletet kapok. – Ne haragudj, ha megsértettelek.
Nagyot nyeltem. Lecsillapodott a heves lihegésem, a helyét átvette az odakint ciripelő tücskök zúgása. A mocsár szaga itt még áthatóbbnak tűnt, mint a csontok termében.
– Figyelek, kislány.
Hiába hallottam már sokszor, még mindig kirázott a hideg a hangjától. A holdfény felé pillantva végre megláttam. Ugyanolyan volt, mint eddig. Hullámos, szőke fürtjei fájdalmasan emlékeztettek Milára.
Mikor még kisebbek voltunk, imádtam összecsomózni a nővérem haját, miközben azt hazudtam neki, hogy egy csodás fonatot készítek éppen. Nem szidott le, csak nevetett rajtam, mikor megtudta. Cserébe általában vacsoránál titokban beleborította az összes sót és borsot a leveses tálamba.
– A kapun túl megtudtam, hogy a tó elvette a lelkem – fogtam bele remegő hangon. Kellett pár pillanat, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat. – Ez azt is jelenti, hogy már nem vagyok a valóság része. Azaz... a kapun túl nem telik az idő, mert az nem a valóság. Ez viszont már az.
Tudhatta, mire akarok kilyukadni, mert nem nézett rám annyira furcsán, mint vártam. Csak az a halvány, szórakozott mosoly ült az arcán, amit már oly sokszor láttam tőle.
– Szépen kitaláltad magadtól is – biccentett. – Kezdesz ráérezni, milyen csonthölgynek lenni, igaz? Átlátod azt is, amit eddig lehetetlennek hittél.
Hallgattam. Álmomban sem képzeltem volna, hogy valaha is igazi metvajkává válhatok. Nem is akartam az lenni. Most mégsem tűnt annyira borzasztónak eljátszadozni a gondolattal, mint egykor. Már nem rettegtem önmagamtól. Sőt, Jatta órái után egészen hozzászoktam az erőmhöz. Tetszett a bizsergés. Az érzés, hogy a világ körülöttem él és lélegzik.
– Szóval megtudtad, hogy a lelked tart az időben – szakított ki a gondolataimból a szellemlány hangja. Lassan elindult felém, körbesétált, aztán megállt. – Való igaz. Ez a hely pedig kiragad belőle, aztán visszahoz. Mivel nincs lelked, nem kötnek ennek a valóságnak a szabályai. De körülötted minden pontosan ugyanaz marad. Csak te változol. Minden más valódi.
Ettől tartottam.
– Tehát amíg itt vagyok, telik az idő – mondtam rekedten. Mila veszélyben van. A császáriak úton.
Bólintott.
– Telik hát, a világ nem áll meg – nevetett, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne. – Ha átlépsz a tó által alkotott valóságba, már nem fogsz ehhez tartozni. Ilyen egyszerű. Onnantól kezdve nem vagy ennek az időnek a része, ezért amikor visszatérsz, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Itt egy perc sem telik el.
Kissé megnyugtatott, hogy legalább ezt jól feltételeztem. Megkönnyíti a csontok keresését.
– De akkor hol vagyok, amíg nem telik az idő? – jutott eszembe hirtelen. – Azok, akikkel a múltban találkoztam... itt, a valóságban nem is emlékeznek rám, ugye?
– Nem. A tó csak egy lenyomatot mutat neked. Egy másolatot, amit azoknak az embereknek az emlékeiből gyúr össze, akik jártak az erdőben és érintkeztek a mágiájával. Ezt te úgy formálod, ahogyan akarod, de nem lesz hatással semmire, ami valóban megtörtént. Csak emlékképek, amiket te újra élővé teszel.
– A mágiámmal?
– Olyasmi.
Végre tisztábban láttam a helyzetet. Mennyi ilyesmit megtanulhattam volna, ha Rotta mama mellett maradok, mint Mila. Ki hitte volna, hogy egyszer még szükségem lesz a tudására. A nővérem biztosan nem értetlenkedne ennyit.
Kibújtattam a sebesült kezem a köpenyből és felhúztam a blúzom ujját. A szellemlány felé fordítottam a karmolásokat.
– És ez?
Sikerült meglepnem. Egy röpke pillanatig tágra nyílt a szeme, aztán halkan felsóhajtott.
– Máskor légy óvatosabb az őrökkel. Ez egy kicsit meg fogja nehezíteni a dolgod.
– Hogy érted? – faggattam a torkomban lüktető szívvel. – A méreg... meg fog ölni?
Felnevetett.
– Dehogy. Ha vigyázol vele, akkor nem.
Elhúztam a szám.
– Tehát van rá esély.
– Van – vont vállat. – Viszont, ha nem használod a mágiád, a méreg nem terjed tovább és semmi bajod nem lesz.
Ledermedtem. Még két kapu mágia nélkül? Most, hogy Jatta megmutatta, hogy válhat az erőm a hasznomra, most, hogy végre tudom, mire vagyok képes, egyszerűen csak mondjak le róla?
Ruel is megmondta. Egyedül a mágiám tart életben.
– Az lehetetlen – bukott ki belőlem.
– Ezért mondtam, hogy megnehezíti a dolgod – mosolygott rám bocsánatkérőn. – Lassan mindenképp terjedni fog a méreg, mert a mágiádra szükséged van ahhoz, hogy érezd a csontokat és az emlékképek részévé válj. Ha nem használod az erőd feleslegesen, akkor meg sem érzed majd. Csak lehetőleg kerüld a további mérgezéseket, mert úgy már nem biztos, hogy ilyen könnyen átvészeled.
Mély levegőt vettem. Nos, legalább nem halok bele. Egyelőre. Ez is valami.
– Igyekezni fogok – préseltem ki magamból. – És... köszönöm.
A lány a kőfalnak támaszkodott, karját összefonta a mellkasa előtt.
Képtelen voltam magamban tartani. Tudnom kellett.
– Ki vagy te?
– Kinek hiszel? – kérdezett vissza.
Hosszasan néztem az arcát. Viharkék szem. Tuuli ruhák. Csontmedál.
– Egy csonthölgynek – válaszoltam lassan. – Rotta mama még élt, amikor megjelentél a patakparton. Szóval te nem lehetsz ő, de talán... – Elakadt a hangom. Anya?
– Mi történt veled? – kérdeztem suttogva.
Először láttam elkomorodni.
– Hamarosan válaszokat kapsz – mondta. Nem nézett a szemembe. – Utána már csak az igazságot kell túlélned.
Épp a nyelvemen volt egy újabb kérdés, de ő a szokásos halvány mosolya kíséretében belépett a holdfénybe és lassan semmivé vált.
Egy ideig mozdulatlanul álltam, hátha visszatér. Aztán felsóhajtottam.
Magamra maradtam.