Csontok a víz alatt

• XXI •

Sötétség vett körül. Lágyan és védelmezőn, mintha mindig is ide tartoztam volna, nem pedig abba a rémálomba, amit eddig valóságnak neveztem. Most már nem féltem tőle.
Néha azonban az árnyak ölelése szétfoszlott, hogy átadja a helyét a fájdalomnak. Összerándultam, a váratlan kín még a lélegzetemet is elakasztotta. Egyik percről a másikra minden elviselhetetlenül forróvá vált, és minél inkább ordítani akartam az égető érzéstől, annál rosszabb lett.
Hideg kéz fonódott a csuklóm köré. Lenyomta a földre.
Egy pillanatra kinyílt a szemem, de amint a homályos alak képe összeállt volna előttem, újra belém mart a fájdalom. Összeszorítottam a fogaim, ívbe hajlott a hátam.
– Tarts ki – hallottam meg a suttogást, egészen közelről. – Mindjárt vége.
Aztán csend. Újra. A sötétség elnyelte a hangját.
Folyton váltakozott a kettő: a hideg és a forróság, a teljes, zavartalan nyugalom és a vérszagú valóság. Kimerültem tőle – bőven beértem volna azzal, ha soha többé nem nyithatom ki a szemem, cserébe azért, hogy megszűnjön végre ez a borzalom.
De a kéz nem eresztett el.
Akkor sem, amikor már sikítva könyörögtem érte.

Mikor felébredtem, úgy éreztem magam, mintha a testem nem is hozzám tartozna. Ólmos fáradtság telepedett rám, a homlokomra nyirkos hajtincsek tapadtak. Sokáig nem moccantam, csak a plafont néztem. A zöldes félhomály lassan kitisztult, majd végül a barlang falának képe bontakozott ki belőle.
Megnyugtató volt, hogy újra itt vagyok. Ezt a helyet legalább már ismertem. A templomba kerültem – végre biztonságba, banditák és gyilkos növények nélkül. Elfordítottam a fejem, hogy körülnézzek. Egy pillanatig azt hittem, talán még mindig csak álmodom, de ekkor megláttam, hogy a föld körülöttem tele van véres rongyokkal. Vörös foltok és elmosódott tenyérnyomok piszkolták össze a követ. Mélyeket lélegeztem, miközben igyekeztem nem arra gondolni, hogy ez a felfordulás és a sok vér valószínűleg mind tőlem származhat.
Feltűnt, hogy vastag pokrócokba vagyok takarva, a fejem alatt összehajtogatott köpeny. Megemeltem a kezem és finoman lenyúltam az oldalamon feszülő sebhez. Kötés takarta. Friss lehetett, mert még nem ázott át a véremtől. Még egyszer utoljára körbepillantottam, de Ruelnek nyomát sem láttam. Fogalmam sem volt, mi történt velem, miután összeestem a barlangban, egyedül abban voltam biztos, hogy ő hozott ide. Miatta vagyok még életben?
Percek kellettek hozzá, de fokozatosan kezdtek kitisztulni a gondolataim. Emlékek villantak fel előttem. Megpróbáltam leszúrni, de Ruel gyorsabb volt nálam. Nem sikerült megölnöm a testébe bújt őrzőt, most pedig újra itt vagyok a valóságban – csontok nélkül.
Felültem volna, de amint lendületet vettem, úgy elszédültem, hogy azonnal visszaroskadtam a földre. Másodjára már lassabban próbálkoztam. Apránként küzdöttem fel magam, ám az oldalamon húzódó seb még így is fájdalmasan megfeszült minden apró mozdulatra. Kapaszkodó után nyúltam, a nagy igyekezetben felborítottam a mellettem álló kulacsot. Mire felültem, már a sebem is vérezni kezdett, de nem érdekelt. Ittam néhány kortyot, majd a barlang falába kapaszkodva talpra álltam. Egy ideig csak azon voltam, hogy egyensúlyozzak, mert alig éreztem a lábam. Vajon mióta fekhettem itt?
Elengedtem a sziklát, hogy a kötésre szorítsam a tenyerem. Fintorogva végignéztem magamon. Szakadt blúzom egyik fele vérfoltos volt, Ruel levághatta a sebhez közeli részét. A szoknyámra vastag sárréteg száradt, és a földön kis kupacban heverő köpenyem sem nézett ki sokkal jobban.
Talán már kezdett elmúlni a lázam, de még mindig nagyon fáztam, főleg most, a pokrócok nélkül. Megfogtam az egyiket, magam köré csavartam, aztán a templom közepe felé indultam. Bizonytalanok voltak a lépteim, a sebem minden mozdulatra lüktetni kezdett.
Amikor a Holló szobrához értem és belenéztem a kőtálba, már tudtam, mit fogok látni. Valamiért reménykedtem benne, hogy nem így lesz, de a bukásom bizonyítéka ott virított az orrom előtt. Lehajtottam a fejem, összeszorult a torkom. Hát tényleg ennyi volt. Ezért küzdöttünk ilyen sokat, ezért hagytam, hogy a tó felfalja a lelkem... Belegondolni is rémisztő volt, mit jelent mindez.
Mila a császár udvarában, az ítélet napján. Dimitrij, aki soha nem fog megbocsátani nekem ezért. Rotta mama, aki annyi éven át csak helyre akarta hozni, amit tönkretett, mégis egy arctalan nidaként végezte. Én, örökké fogságba ejtve ebben az átkozott erdőben, lélek nélkül, épp, mint ahogyan Ruel.
A tál peremére könyököltem és a kezembe temettem az arcom. Nem bírtam megállítani a könnyeket, még az sem zavart, hogy az ősszellemek látják a gyengeségem. Hát nem ezt akarták? Hogy választhattak meg épp engem a falu védelmezőjének, mikor még a saját családomat is a halálba kergettem?
A saját szipogásom hangja töltötte be a barlangot. Abba akartam hagyni, de minden alkalommal, mikor ránéztem az üres tálra, elgyengült a térdem.
Egy idő után még a síráshoz is elfogyott az erőm. Sokáig csak néztem magam elé, aztán megdörgöltem az arcom és kipislogtam a könnycseppeket a szememből.
Legalább túléltem. Ez is valami.
Csábító ötletnek tűnt visszafeküdni a pokróchalomra és egyszerűen csak újra elaludni, de amikor visszaemlékeztem, milyen nehézkesen tápászkodtam fel a földről, inkább meggondoltam magam. Ráadásul nyugtalanított, mennyire egyedül vagyok. Már azt sem mertem biztosra venni, hogy Ruelt láttam, mielőtt elájultam. Mi van, ha az egész csak a képzeletem szüleménye volt? Ki tudja, mennyi vért veszítettem. Rotta mama mesélt már emberekről, akik ilyen állapotban képzelődni kezdtek...
Viszont valaki akkor is idehozott és segített rajtam. Ha Ruel volt az, képes lett volna így magamra hagyni? Szorosabbra tekertem magam körül a pokrócot, ahogy végiggondoltam mindazt, ami az emlékeimben megragadt. Rettegtem tőle, amikor segíteni akart. Ha valóban ő talált rám... Ezek után már biztosan tudta, hogy ismerem a titkait.
Mégsem hittem, hogy emiatt elmenekült és itt hagyott volna. Nem rá vallana. Akárki is volt korábban, kellett, hogy legyen benne annyi tartás, hogy a szemembe nézzen és legalább felvállalja a tetteit. Talán fájni fog, de egyikünk sem bujkálhat tovább az igazság elől.
Kifelé vettem az irányt. Lassan haladtam, nem akartam túlságosan megerőltetni magam. Igyekeztem a helyén tartani a kötést és minél kisebbeket lélegezni, hogy a sebem ne kezdjen újra vérezni. Amikor a felszínre vezető alagúthoz értem, meghallottam az eső zúgását.
Megtorpantam. Ahogy lenéztem a saras cipőmre, eszembe jutott a halott banditák képe. Akkor is zuhogott az eső, vérrel és iszappal keveredett a talpam alatt.
Elbizonytalanodtam, hogy valóban ki akarok-e menni oda.
Azt sem tudtam, hol van Ruel. Azt meg főleg nem, hogy egyáltalán mit akarok még tőle.
– Most már ismered a történetet – hallottam meg az ismerős hangot. – A teljeset.
Kesia a barlang kijáratánál állt, eddig észre sem vettem, hogy vár rám. Különös érzés volt újra látni őt – vagyis azt, ami maradt belőle. Már értettem, miért áldozta fel magát és hozta létre ezt a helyet, de még így is kirázott a hideg, ha belegondoltam, mire képes. Mennyi emberrel végzett azon a napon.
– Félsz tőlem? – kérdezte. Halk volt a hangja, egészen óvatos.
Beharaptam az ajkam, nem feleltem azonnal.
– Nem – mondtam végül. – Azért tetted, hogy megvédj mindenki mást. Tudtad, mi lesz a következménye, mégis végigcsináltad. Azt hiszem, ez tiszteletreméltó.
– Nem az.
Kérdőn összevontam a szemöldököm. Kesia megfordult és végignézett az erdőn. A nidák halvány alakjain, akik a holdfényben most alig néztek ki többnek egy-egy kósza ködfoszlánynál.
– Hibáztam, Kalena – folytatta. – Lett volna más megoldás, de én mindegyikükkel végezni akartam. Ott, azonnal, mert...
Visszafordult, hogy a szemembe nézzen. Megbánás ült a tekintetében – az a fajta, amit én is túl jól ismertem.
– Mert rettegtem, tudod? Rettegtem, hogy miattam még több hatalomhoz jutnak majd. Azt reméltem, hogy ha sikerül örökre eltüntetnem őket a föld színéről, már nem árthatnak senkinek. Hiszen az én életemet már úgyis tönkretették, mit számít, hogy túlélem-e vagy sem? Én ostoba elhittem, hogy egy áldozat elég lesz. Azt már nem gondoltam át, milyen árat fogok fizetni érte.
– Szóval nem tudtad, mit hozol létre?
– De – vallotta be. – Tudtam. Az öregek megtanították, hogy ha csonthölgyként a halál szolgálatába állunk, az ősszellemek lemondanak rólunk, mert nem gyilkolásra teremtettek minket. Egyedül azt nem említették, hogy ez a hely magába fogja szívni a mágiám. – Keserűen elmosolyodott, miközben felemelte a kezét és figyelte, ahogy az esőcseppek áthatolnak rajta, mintha ott sem lenne. – Az erdő él. Azért vagyok még mindig itt, mert a mágia ideköt, a tó pedig nem ereszt. Egyek vagyunk, de ez a hely maga dönti el, mit akar.
Eszembe jutott az a furcsa nyomottság, amit Kolsgradban is éreztem. Jatta azt mondta, az elszabadult mágia okozta, ami a városban ragadt a csonthölgyek kivégzése után. Kesia mágiája ezek szerint az erdő részévé vált.
– Nincs hatalmad fölötte?
– Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy irányítsam. Ha az lennék, nem hagytam volna, hogy ennyi embert a csapdájába csaljon. Emlékszel az eltűntekre a faluban, igaz?
Bólintottam. Nyugtalanított az érzés, hogy az erdő talán most is figyel minket. Nem véletlenül éreztem ilyen tisztán, amikor először léptem be ide.
– Belőlük táplálkozik. A lelkük élteti, különben elsorvadna, mint egy növény víz vagy fény nélkül. A legrosszabb az egészben az, hogy én tettem képessé erre: miattam megfertőzte a halál, kiirtja az otthonom és semmit sem tudok tenni ellene.
– Erre kellettek volna a csontok? – kérdeztem, de közben nem bírtam Kesiára nézni. Szégyelltem magam, amiért így cserben hagytam őt és a falut is.
– A csontokban rejlik az erdő lelke. Összefonódott az enyémmel, innen kapott önálló akaratot a pillanatnyi haragommal keveredve. – Elhalkult, majd újra a fák közé pillantott, mintha keresne valamit. – Az őrzők a romlott mágia teremtményei. Emlékekben rejtőznek. Olyan helyeken, amelyek hozzám kötődnek, hisz a lelkem darabjait hordozzák magukban. Azért születtek, hogy megvédjék a csontokat, de hozzám tartoznak. Ez a gyengepontjuk.
– Hogy érted?
– A mágiámért cserébe az erdő segített elérni, amit akartam.
Nem értettem, mire gondol. Láthatta rajtam, hogy a szavain töprengek, mert halványan rám mosolygott.
– Nem mindenki halt meg azon a napon. Nem teljesen.
– Ruel – mormoltam magam elé. Már világosabbá vált, mire célzott. – Te tartod itt? A tó elvette a lelkét, és addig nem szerezheti vissza, ameddig nem segít egy csonthölgynek megtörni az erdő átkát. Ez a bosszúd azért, amit veled tett?
– Bosszú – ismételte a szót ízlelgetve. – Annak hívnád?
– Annak tűnik.
– Talán az is. Az utolsó kívánságom mindössze annyi volt, hogy az ősszellemek igazságot szolgáltassanak. Vasen számára a halál túl egyszerű sors lett volna.
Eszembe jutottak a szavak, amiket Milának mondtam a Lunnaje éjjelén. Ez a bosszúd?
Ott és akkor úgy éreztem, csak azért vette el tőlem Dimitrijt, mert én elvettem tőle a falu metvajkájának címét. Most már tudtam, hogy nem akart ártani nekem, egyszerűen csak vigaszt keresett a kudarc után. Neki Dimitrij jelentette ezt. Nekem az, hogy ha Jagor letartóztatja, és nem kaphatja meg azt a tökéletes életet, amit magamnak képzeltem el.
Kesia pedig azt akarta, hogy a bandita, aki tönkretette az életét, ugyanúgy megtapasztalja a szenvedést, mint ő maga.
Igazságtétel vagy önkényes bosszú. Nehéz volt szétválasztani a kettőt.
– Egyesek megbánják a bűneiket – mondta a szellemlány lassan. – Addig rágódnak rajtuk, ameddig a tetteik súlya teljesen fel nem emészti őket. Néhányan pedig kénytelenek szembesülni a következményekkel is, és ez sokszor kegyetlenebb ítélet, mint a halál.
Vajon önmagáról, Ruelről vagy rólam beszélt?
Kesia tétlenül nézte végig, ahogy a saját lánya az erdő áldozatául esik.
Ruel... Akármennyire is érzéketlennek mutatta magát, az a hosszú út, amit Vasillal és a csapatával töltöttünk, miközben ő végig tudta, hogy ő okozza majd a vesztüket, nem hagyhatta teljesen hidegen.
Én pedig innentől kezdve az erdő lelketlen foglya leszek. Félig holtan, félig nem, miközben pontosan tudni fogom, hogy én okoztam a húgom, a nagymamám és az egész falum vesztét.
Nem akartam többet hallani erről. Minél többet árult el Kesia, annál hasztalanabbnak és ostobábbnak éreztem magam. Elegem volt ebből a helyből, ebből az egész káoszból, ami már jóval az előtt elkezdődött, hogy bármi megbocsáthatatlant tettem volna, mégis én fizettem meg mindenért a végén!
Vetettem egy mogorva pillantást Kesiára.
– Megkérdezhetem, hogy mégis miért éppen most mondod el nekem mindezt?
– Hogy megértsd, mi folyik körülötted. Eddig másra kellett figyelned.
– Kár, hogy már elkéstél ezzel – bukott ki belőlem. – Nincs tovább. Hacsak nem tudok valahogyan visszamenni a kapun, itt a vége.
Kesia a fejét csóválta.
– Attól tartok, az nem lehetséges.
Megforgattam a szemem.
– Sejtettem.
Közelebb lépdelt hozzám.
– Néha nem marad más választásunk, és fel kell adnunk a harcot. Megtettél mindent, innentől kezdve már nem a te kezedben van a sorsod. – Lágyan az arcomhoz emelte a kezét. – Ez viszont nem jelenti azt, hogy elbuktál.
Olyan nyugodt volt a hangja a helyzethez képest, hogy az már bántotta a fülem. Elfordítottam a fejem és elléptem előle.
– Hanem? – kiáltottam rá hirtelen. – Akkor mégis mit jelent? Semmi sem fog változni. Ez a hely ugyanúgy magába fojtja majd a lelkeket, mintha mi sem történt volna, én pedig a lelkem nélkül ugyanolyan élőhalott maradok, mint Ruel.
Szomorkásan elmosolyodott.
– Életet az életért. A nagymamám mindig azt mondta, hogy a sors keze előbb-utóbb mindenkit elér, és akkor eldől, milyen ítéletet érdemel. Mit gondolsz, igaza volt?
Nem tudtam mire vélni a kérdést. Sokáig nem feleltem, csak lehunyt szemmel próbáltam megemészteni, mit jelent mindez.
– Tehát ez a büntetésem? – suttogtam. – Értem. Ha nem tudom megmenteni Milát és a császár végez vele a hazugságaim miatt, meg is érdemlem, igaz? Ezt akartad mondani.
Kesia elgondolkodva nézett engem. Nem válaszolt.
Felsóhajtottam.
– Tudod, hová ment? – tettem fel a kérdést alig hallhatóan.
Láttam az arcán, hogy tisztában van vele, kire gondolok.
– A tóhoz. Nem hagyott magadra, ne aggódj.
– Nem aggódom – mordultam rá. – Csak szerettem volna szólni neki, hogy jól vagyok és már nem fog kelleni több rongy. Egyelőre elállt a vérzés.
– Ennek örülök – bólogatott. – Tudod, azt hittem, hamarabb feladja majd, ha rájön, hogy már nincs belőled semmi haszna. Ma délutánig viszont még csak ki sem jött a templomból.
– Szakad az eső – motyogtam. – Én sem jöttem volna ki.
Vállat vont.
– Meglepően sokat foglalkozik veled, mióta itt vagy – folytatta, mintha meg sem hallott volna. – Lidjával egyáltalán nem így viselkedett.
Felkaptam a fejem.
– Hogy kivel?
– Hallottál. Ne engem kérdezz – somolygott. Megfordult, majd a válla felett hátrapillantott rám. – Nos? Mehetünk?
Nem is várt a válaszomra, egyszerűen csak elindult a fák sűrűjébe. Mivel a hangomat még mindig nem találtam, ő viszont egyre távolabb ért, úgy döntöttem, követem. Ahányszor a lábam beleragadt a sárba, el kellett nyomnom magamban a gyomorforgató emlékeim, hogy ne forduljak vissza. A múlt és a jelen képei összekeveredtek a fejemben.
– Kesia – nyögtem fel kifulladva. – Lassabban! Még nem érzem magam teljesen...
Elnémultam, mert megpillantottam egy csuklyás alakot az előttünk feltűnő tó partján. Majdnem kiértünk a fák takarásából, mikor Kesia felemelte a kezét, jelezve, hogy ne menjek tovább. Éppen annyira messze voltam, hogy rálássak a partra, de Ruel még ne vegyen észre. Egy sziklán ült, az eső látszólag cseppet sem zavarta.
Lélegzetvisszafojtva várakoztam. Ideges lettem, mert nem tudtam, mit mondjak neki, ha felfigyel rám. Ezzel egyidőben viszont a keserűség is feléledt bennem. Hirtelen szerettem volna odarohanni hozzá és magyarázatot követelni mindenért, amit eltitkolt előlem. Szembesíteni azzal, hogy testközelből néztem végig, mit művelt, aztán kiadni magamból minden haragot és csalódottságot.  Átverve és kihasználva éreztem magam. Azt akartam, hogy tudja meg pontosan, mi történt velem a kapun túl, még azt is, hogy ő maga volt az, aki ezt tette velem.
Mégsem mozdultam meg. Helyette csupán néztem őt, mintha valami látomás lenne, és rádöbbentem, hogy leginkább egyszerűen csak azt akarom, hogy újra olyan legyen minden, mint mielőtt még átmentem azon a kapun. Éreztem, ahogyan lassan elcsitulnak az indulataim, és a düh helyét szomorúság veszi át.
Ekkor figyeltem fel a köszörűkő hangjára. Ruel megint az egyik tőrét élezte, épp, mint azon az éjszakán, amikor először meséltem neki arról, ki vagyok én és miért kerültem ide. Akkor azt hittem, talán nem vagyok teljesen egyedül. Hiába jutottam vissza hozzá, most mégis magányosabbnak éreztem magam, mint valaha.
– Tudom, hogy ott vagy – szólalt meg.
Csendes volt a hangja, egy csipetnyit hűvös és színtelen, mint mindig.
Akár csak Lijed Vasen szavai.
Segélykérőn Kesiára pillantottam. Talán mégsem álltam készen erre. Még nem. Hisz olyan zavarosak voltak a gondolataim – egyik percben még kiabáltam volna vele, a másikban meg már...
A köszörülés elhallgatott.
– Attól még, hogy én nem látok szellemeket – folytatta Ruel, miközben felállt a szikláról – azt megérzem, amikor figyelnek. Főleg, ha te vagy az.
A szívem olyan erővel lüktetett a mellkasomban, hogy még az eső zúgását is alig hallottam mellette.
– Mit akartál még tőle, Kesia? – Ruel körbepillantott, majd a mólóra lépett. Karba tett kézzel állt meg, még mindig háttal nekünk. – Reményt adsz nekik, aztán darabokra töröd őket. Meddig akarod ezt játszani?
Egyedül az erdő csendje felelt neki. Ruel ritkán emelte fel a hangját, mert nem is volt rá szüksége. Minden szava élesen csengett, még úgy is, hogy alig hallottam, mit mond:
– Kalena nem ezt érdemelte. Ide sem kellett volna jönnie, de te túlságosan élvezed, hogy játszhatod a megkínzott boszorkány szerepét. Ártatlanokat büntetsz. Semmivel sem vagy jobb, mint én.
– Nézzenek csak oda, ki beszél – morogta Kesia mellettem. – Rosszul hallok, vagy a gátlástalan Lijed Vasen nem létező lelke mélyén mégis akad némi becsület? Ideje volt – gúnyolódott.
– Ha miattam csinálod, kezdek belefáradni – mondta Ruel még mindig a tónak címezve a szavait. – Remélem, most már boldog vagy: Kalenával is végeztél, én pedig örökre itt ragadtam. Gratulálok. Ezek után legalább a halálban békén hagyhatnál.
Nagyot nyeltem. Ezért hagyott egyedül a templomban? Azt hitte, nem tudott megmenteni. Azt, hogy már halott vagyok. 
Kérdőn Kesiára néztem, mert nem tudtam, odamenjek-e, ám ekkor feltűnt, hogy már senki nincs itt velem a fák közt. Csak a szél maradt, a zizegő levelek, és a mostanra már kissé szelídebben szitáló eső. Ruel sem mondott többet, mintha érezte volna, hogy a szellemlány magunkra hagyott minket.
Enyém volt a döntés.
Az ujjaimmal kifésütem az ázott hajam az arcomból és hirtelen elhatározásból elindultam lefelé, ameddig még volt hozzá bátorságom. Tettem egy tétova lépést közelebb. Megcsúszott a lábam, de épp időben sikerült belekapaszkodnom egy ágba. Égett az oldalam. Beharaptam az ajkam, igyekeztem nem törődni a fájdalommal. Ruel már rég meghallhatta a lépteim tocsogását, mégis csak akkor nézett hátra rám, amikor leértem hozzá a partra.
Egy hosszú pillanatig mindketten dermedten álltunk. 
Aztán végre megszólalt.
– Nem kellene itt lenned.
A hangja feszes volt, távoli.
A homlokomat ráncoltam. Sok mindenre számítottam, de ez még az elképzeléseimnél is ridegebb fogadtatás volt. Eddig azt hitte, halott vagyok, most pedig még csak egy mosolyra sem futja?
– Én is örülök, hogy látlak – dünnyögtem leplezetlen csalódottsággal a hangomban.
– A sebed – tette hozzá újra a tó felé fordulva. Még csak rám sem nézett. – Szétnyílhat, ha sokat mozogsz.
Halkan felsóhajtottam. Hát újra itt tartunk, mint két idegen, kezdődik elölről. De hát mi mást is vártam tőle? Megbánást? Aggodalmat? Örömöt?
Ha érzett is bármit ezek közül, ügyelt rá, hogy jól elrejtse.
– Értem. Nem zavarlak tovább. Visszamegyek a barlangba, hogy...
– Maradj itt – vágott a szavamba váratlanul.
Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa, mennyire meglepett ezzel.
– Semmi szükség rá. Csak szólni akartam, hogy még élek – feleltem szárazon.
Csend.
– Nem sokon múlt – szólalt meg Ruel halkan.
Köszönöm, gondoltam. Ezt kellett volna mondanom, de egyszerűen túl feszült voltam hozzá, hogy átgondoljam, mekkora veszélyből húzott ki. Annyi kimondatlan szó után nem bírtam tovább magamban tartani.
– Felesleges volt megmentened, mert elbuktam a küldetést – jelentettem ki színtelen hangon. –  Nem tudom visszaszerezni a lelked, ahogy eddig remélted. Többé már nem kell aggódnod értem, Vasen.
Tudtam, hogy fájdalmas pontot támadtam, de nem érdekelt. A szavaim megtették a hatásukat – Ruel mélyen hallgatott. Egy kevés kínos csend után végül nehéz szívvel, de elfordultam tőle, hogy visszainduljak a templomhoz, ám ekkor megköszörülte a torkát.
– Kérlek.
Ennyi. Elfogyott a türelmem.
– Ha akarsz tőlem valamit, akkor mondd azt! – dörrentem rá. – Torkig vagyok a titkaiddal és ezzel a megjátszott távolságtartással. Ha még mindig nem vagy hajlandó megmagyarázni nekem, miért nem mondtál egy szót sem arról, hogy ez az egész átok miattad van és valójában nem vagy több egy hús-vér szellemnél, legalább ne tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna!
Határozottnak akartam tűnni, mégis megremegett a hangom. Könnyek ültek a szememben, mert a szavak csípték a torkom, de nagyon is ideje volt már kimondani őket. 
– Mit mutatott neked? – kérdezte.
– Hogy mit mutatott? – nevettem fel komoran. – Azt, amit te sosem mertél. Mindent láttam, Ruel. Azt, hogyan árultátok el Vasil csapatát a császárnak és mit tettetek Kesiával, miután nem egyezett bele a szövetségbe. Láttam, ki voltál. Sőt. Volt szerencsém a saját bőrömön megtapasztalni, mit teszel azokkal, akik az utadban állnak.
A kötésre csúszott a kezem. Ruel tekintete követte a mozdulatot, és végre éreztem, hogy ezen a ponton sikerült megtörnöm azt az érzéketlenséget, amihez idáig olyannyira ragaszkodott.
Vihar dúlt benne, most már meg sem próbálta leplezni. Ugyanaz az elfojtott fájdalom ült a szemében, mint amikor a szüreti játékokon a győzelmünkért cserébe az egykori barátját kellett megsebeznie. Csak most döbbentem rá, mennyit jelentett ez. A saját múltjával került szembe. 
Fesóhajtottam. Nekem sem volt jó érzés így látni őt, de akár fájt neki, akár nem, azok után, amin keresztülmentem, nem voltam hajlandó ennyivel beérni.
– Hol voltál, ameddig én a csontokat kerestem? – szegeztem neki a kérdést.
Mély levegőt vett. Kissé vonakodva, de végül beszélni kezdett.
– A kapu előtt veszítettelek el. Mire észrevettem, hogy nem vagy mellettem a járatban, már késő volt.
Tehát mindvégig a valóságban maradt. Nem tudhatta, mennyi időt töltöttem egyedül egy koszos cellában, remény nélkül, sötétségbe zárva...
– Kerestelek, odakint és a barlangban is. Csak a szerencsén múlt, hogy végül rád találtam egy kisebb alagútban, amikor a tó felé indultam.
Egy pillanatig várta, hátha félbeszakítom, de én csak csendben figyeltem.
– Először nem voltam benne biztos, hogy te vagy az – folytatta. Még mindig a kötésemet nézte. – Egy véres, reszkető kis kupac voltál a földön. És rettegtél. Tőlem.
Lehunyta a szemét, a homlokára szorította a tenyerét. Nehezére esett beszélni, de pontosan láthatta rajtam, hogy most a szokásos hallgatása nem fog segíteni a helyzeten. Már épp attól tartottam, hogy ennyi volt minden, ami tőle tellett, de ő leengedte a kezét és a szemembe nézett.
– Akárkinek is hiszel most, egy dolgot tudnod kell: nem akartalak bántani, Kalena. Soha.
Megdobbant a szívem a szavaira, az eszem azonban visszarántott a valóságba.
– Akkor miért hagytad, hogy így tudjam meg? – kérdeztem. – Miért nem mondtál soha semmit?
Kifürkészhetetlen arccal meredt rám. Általában ilyenkor jött az a rész, hogy mogorván elfordult és újra magába zárkózott. Ezúttal kivételesen úgy tűnt, válaszolni fog.
– Mert egyszer régen már megtettem és ezért vagyok még mindig itt.
Hát jól sejtettem.
– Ismerted anyát, igaz?
Bólintott.
Mióta megtudtam, hogy Ruel miért van az erdőben, gyanítottam, hogy köze lehetett anyához, hiszen előttem ő volt Vorma csonthölgye. Mégis belefájdult a fejem a gondolatba. Rekedten csengett a hangom, amikor újra megszólaltam.
– Nem jöttél be velem hozzá, amikor Elias elvitt minket a fogadóhoz. Azt mondtad nekem, hogy keresel itt valakit, akit vissza akarsz hozni az életbe. Hogy hagytál valakit meghalni – törtek fel belőlem a szavak. – Ő volt az. Te és ő... Miután apám eltűnt, ti...
A keserűség, ami a torkomat szorongatta, elakasztotta a szavam.
Szóval csak ezért hagyta, hogy megcsókoljam? Végig anyára emlékeztettem, de mivel őt elveszítette, kénytelen volt velem beérni. Ó, a szellemekre! Hátat fordítottam neki, és a szikla felé vettem az irányt, ahol korábban ücsörgött. Nem bírtam ránézni. Ez már túl sok volt.
– Tényleg azt hiszed, hogy miután évekig arra vártam, hogy egy csonthölgy bemerészkedjen az erdőbe, az volt az első dolgom, hogy elcsábítsam Lidját? – hallottam meg a gunyoros kérdést.
Lelassítottam a lépteim és visszapillantottam. Nem követett, csak karba tett kézzel várta a választ.
– Velem is ezt tetted, nem? – morogtam.
Felvonta a szemöldökét.
– Hát persze. Nyilván ez volt a célom.
Idegesített, hogy pont most kezdett el gúnyolódni, de egy kicsit azért megkönnyebbültem tőle. Tényleg nehezen bírtam elképzelni, hogy Ruel hajlandó lenne ilyen tervet szövögetni. Épp ő... Utólag belegondolva kifejezetten nevetségesen hangzott az ötlet.
Mikor odaértem a sziklához, felléptem rá, és vigyázva a sebemre leültem a szélére. Végignéztem az előttem elterülő sötét víztükrön. Már nem fodrozódott, ahogyan eddig. Fel sem tűnt, hogy időközben elállt az eső.
Ruel a szikla túlsó feléhez sétált, majd felmászott hozzám. Kis ideig csak a szelet hallgattuk. Én voltam az, aki megtörte a csendet.
– Amikor találkoztatok, neki sem az igazat mondtad?
Meglepően hamar válaszolt.
– Nem. Attól tartottam, hogy elijesztem, ha megtudja, ki vagyok. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kockáztassak, mert a segítsége nélkül esélyem sem lett volna arra, hogy kijussak Kesia átkozott csapdájából.
– Egyedül azért kellett neked, hogy visszakapd a lelked.
– Mi másért? Gyűlöltem azt, amit Kesia csinált belőlem – felelte kertelés nélkül. – Megőrjített a magány, a tehetetlenség és a céltalan várakozás. Egy senki voltam. Akárki tévedt be az erdőbe, egyszerűen átnézett rajtam, mintha ott sem lennék. Lidját kivéve.
– Anya... Milyen volt?
Ruel a csillagtalan eget nézte, mintha az emlékeit keresné a sötétségben.
– Nő létére sokkal elviselhetőbbnek bizonyult, mint vártam – ismerte be.
– Elviselhetőbb volt, mint én?
Elmosolyodott.
– Sokkal.
– Gondoltam.
– Nem szeretem, ha elterelik a figyelmem – folytatta halkabban. – Melletted lehetetlen másra figyelni.
Néha nem tudtam eldönteni, hogy bóknak vagy sértésnek vegyem, amit mond. Ez is egy ilyen alkalom volt. A tenyerembe rejtettem az arcom. Forró volt a bőröm, talán a szavaitól, talán a láztól. Vagy mindkettőtől. Szerencsére nem vette észre a zavarom.
– Lidja okos volt, kitartó, és kizárólag a cél foglalkoztatta, akár csak engem. Jól dolgoztunk együtt. Megbíztam benne.
Nagyot nyeltem, mielőtt kiböktem a kérdést.
– Szeretted őt?
– Nem. Nem ez érdekelt.
Még mindig furcsa volt mindezt épp tőle hallani, de őszintén beszélt. Egyszerűen éreztem. És úgy döntöttem, hiszek neki.
– Aztán?
Hosszú hallgatás után felelt.
– Aztán hibát követtem el. Elárultam neki, ki vagyok valójában, és pontosan az történt, amitől az elejétől kezdve tartottam.
– Elment?
Bólintott.
– Nem kért többet a segítségemből. A harmadik kapun egyedül ment át, és nem jött vissza többé.
– Biztos vagy benne, hogy azért nem, mert baja esett? Mi van, ha csak nem akart visszajönni?
Ruel megcsóválta a fejét.
– Vissza akarta kapni Eliast. Végig ez volt az, ami hajtotta.
Értettem, mire céloz. Anya nem hagyta volna cserben apát, csak azért, mert haragudott Ruelre. Egyedül kereste fel az őrzőt, de őt senki sem mentette meg akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.
– Attól féltél, hogy én is ezt teszem majd? – A kezembe támasztottam az állam, majd felé sandítottam. Meglepett, hogy éppen engem nézett. Gyorsan elkapta a tekintetét, és inkább a víz felé fordult.
– Nem akartam, hogy annak láss, akinek én látom magam – vallotta be csendesen.
Bele sem mertem gondolni, milyennek képzelheti önmagát. Szégyellte a múltját, akkor is, ha a sok hűvös pillantással és hallgatással úgy tett, mintha semmi sem lenne képes felzaklatni őt. Nem véletlenül éreztem felőle olyan sokszor ezt a mindent felemésztő sötétséget.
– Kicsit korábban is megtehetted volna, de... – Halványan rámosolyogtam. – Köszönöm, hogy elmondtad.
– Nem kellene megköszönnöd.
– Akkor mit kellene tennem?
– Azt, amit eddig.
– Mire gondolsz?
– Haragudj, gúnyolódj, tudom is én, amit szoktál... – morogta. – Majdnem megöltelek, Kalena. Azok után, amit láttál és átéltél, jogosan tartasz szörnyetegnek. 
– Nem te tetted – vágtam rá. – Az nem te voltál. Nem ilyennek ismertelek meg, és nem is hibáztatlak érte.
Eszembe jutott, mit mondott nekem Kesia.
– Különben is – tettem hozzá, – az a Ruel, aki gondolkodás nélkül leszúrt, egészen biztosan nem segített volna nekem életben maradni, főleg, ha már tudja, hogy semmi haszna nem lesz belőle.
Mereven nézett maga elé. Most egyáltalán nem tűnt se veszélyesnek, se kegyetlennek. Egyszerűen csak... Végtelenül magányosnak és elveszettnek. Mint én.
– Egyszer azt mondtam neked, hogy nem érdekel, ki voltál korábban. Csak az, ki vagy most. Még most is így gondolom – folytattam, és felhúztam a lábam a sziklára, hogy felé forduljak. – És azt hiszem, egyáltalán nem az az ember ül itt előttem, mint akivel a bányában találkoztam.
– Az is én voltam, Kalena. Ne beszélj úgy, mintha két külön emberről lenne szó – dünnyögte.
– Szörnyű dolgokat tettél a múltban, de azóta volt elég időd átgondolni mindent.
– Számít ez egyáltalán?
– Számít. Én is követtem el olyasmit, amit legszívesebben elfelejtenék – kezdtem halkan. – Hiába változtatnék rajta, már nem tudok. A nővéremet fel fogja akasztani a császár, azért, mert én azt hazudtam, hogy miatta tűnnek el az emberek Vormából. Tudod, fogalmam sincs, hogy jobb vagyok-e nálad. Abban sem vagyok biztos, hogy meg lehet-e egyáltalán bocsátani ilyeneket, vagy átléptünk egy határt, ahonnan már nincs visszaút, de... Legalább megértem a helyzeted. Azt hiszem.
Amikor vettem a bátorságot, és felé pillantottam, ő épp az arcomat fürkészte. Ezúttal nem fordult el.
– Más vagy most – mondta egy idő után. – Nem tudom, mit kezdjek ezzel. 
– Más? – Felsóhajtottam és megdörgöltem az arcom. – Talán. Inkább csak fáradt. Legszívesebben bebújnék a pokrócok alá a barlangban és sírnék, ameddig el nem alszom, de nem hiszem, hogy ez segítene a helyzeten.
– Valóban nem.
Bágyadt mosoly telepedett az ajkamra.
Most, hogy kiadtam magamból mindent, ami nyomasztott és Ruel sem titkolózott többé, furcsa nyugalom burkolt be. Kezdtem beletörődni abba, hogy már nem tehetek semmit.
Akkor meg mi értelme rágódni rajta?
– Vissza kellene menned a templomba – tanácsolta Ruel. – Pihenni.
Vállat vontam, majd megigazgattam magamon a pokrócomat.
– Pihenni itt is tudok.
Lehunytam a szemem, hogy kizárjak a fejemből minden nyomasztó gondolatot. Legalább a méreg nem fog továbbterjedni bennem, ha nem kell használnom többé a mágiám. 
Nem olyan rossz ez.
Nem az.
Igaz?
Előtört belőlem még egy sóhaj. Akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam ilyen egyszerűen elfeledni mindent, ami elveszett.
Lélek nélkül soha nem térhetek már haza. Soha nem látom már a családom. Egyetlen rossz lépésbe került, és mintha minden szép emlékem semmivé foszlott volna. 
Eszembe jutottak a vidám piacnapok, amikor Milával azon versenyeztünk, ki hány vevőt tud a standunkhoz csalni. Rotta mama mindig sütött nekünk valami finomságot estére a segítségünkért cserébe, aztán mosolyogva nézte, ahogy megesszük, miközben a teáját kavargatta a kandalló mellett.
Dimitrijtől még csak el sem búcsúztam. Azt sem tudta, mire készülök. Talán azt hiszi, elmenekültem, hogy ne kelljen szembesülnöm a hazugságom következményeivel...
Ruel azt mondta egyszer, ne hibáztassam önmagam, hanem járjam végig az utat, amit választottam, de még ez sem sikerült. Nem tudtuk végigcsinálni. Minden elveszett. Minden.
Egy meleg könnycsepp folyt le az arcomon. Aztán még egy, nedves csíkokat hagytak a bőrömön. Hiába próbáltam minden erőmmel elfojtani a könnyeket és a szánalmas szipogást, egyszerűen nem ment. Túl friss volt a veszteség. Túl érzékeny, akár csak a vágás az oldalamon, ami már a legkisebb mozdulatra is vérbe áztatta a kötéseim. Nem tudtam, begyógyul-e valaha.
Elfeledhetem-e valaha, mit tettem és mit nem tettem meg.
Ekkor megéreztem, hogy egy kar óvatosan átölel. Kinyitottam a szemem, elcsendesedett a világ. Még a szél is halkabbnak tűnt, mintha csak arra várna, mihez kezdek most. Meg is feledkeztem arról, hogy nem vagyok egyedül.
Először nem mozdultam. Nem, nehogy elillanjon ez az utolsó kapaszkodó, ez a csepp melegség a hűvös éjszakában. Aztán megkapaszkodtam Ruel karjában. A szemem sarkából felpillantottam rá, mire ő a hajamra simította a tenyerét és gyengéden magához húzott.
Egészen idáig nem is sejtettem, mennyire szükségem volt erre.
Egy szót sem szólt, csak tartott, amíg el nem apadtak a könnyeim. Hagyta, hogy a vállára hajtsam a fejem, hogy hallgassam mély, egyenletes lélegzetvételeit és némán várt, ameddig el nem csillapult a testemen úrrá lévő remegés.
Most már nem is szégyelltem, hogy a szeme láttára sírok. Hiszen látott már rosszabb állapotban is, nem igaz? Előtte nem kellett magyarázkodnom.
– Köszönöm – suttogta a hajamba hosszú, néma percek múlva.
– Mit? – motyogtam még mindig a köpenyét markolva.
– Apámért tettem. – Egy pillanatra elbizonytalanodott, láttam a szemében. – Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is... – Félbehagyta a mondatot, mintha nem tudná, hogy folytassa.
– Törődött veled? – fejeztem be helyette.
Az arcára tettem a kezem, mire meglepetten elnyílt az ajka. Nem nézett a szemembe, mikor folytatta.
– Be akartam fejezni, amit elkezdett – mondta ki nagy nehezen. – A földbe tiporni a birodalmat, ami végzett vele. Belülről darabokra zúzni mindent, ami összetartja.
Olyan keserű gyűlölet lakozott a hangjában még mindig. Arra a Vasenre emlékeztetett, akit a barlangban hallottam: aki megzsarolta és kínoztatta Kesiát, miután leleplezte Aleket és ezzel akasztófára juttatta Vasilt. Mindezt azért, hogy porig rombolhassa Sirkát, amint teheti.
Aidar története rémlett fel előttem. Ruel családja szintén bitófán végezte, ő pedig hadifogoly lett az apja gyilkosainak otthonában. Olyan fiatal lehetett. Megértettem, hogy ki akarta egyenlíteni a veszteségeit.
Én is haragudtam a tóra, ami elvette tőlem a szüleim. Ismertem ezt a fájdalmat, a lüktető űrt a szívemben, amit nekik kellett volna betölteniük. De nekem ott volt Mila és Rotta mama. Dimitrij, Alla és Varvara, akik mind befogadtak...
Neki senki sem maradt. Annyi éven át várt itt magányosan, tudva, hogy soha nem kaphatja vissza a régi életét. Nem csoda, hogy így magába zárkózott.
– Hát... Akár tetszik, akár nem, most már nem vagy egyedül – súgtam. Még közelebb kucorodtam hozzá és hideg ujjaira fektettem a kezem. – Ha megígéred, hogy nem szúrsz le még egyszer, talán még azt is kitalálom, hogy süssek neked olyan borzalmas mézes süteményt. Tudod, lepkeszárnyakkal és szarvasvérrel, amit Rotta mama csinált mindig, ha fel akart vidítani – hadartam egy szuszra. – Vagy ha nem sikerül, biztos lehet itt találni valamit, amiből...
– Örülök, hogy élsz – vágott a szavamba, aztán lágyan megcsókolta a homlokom. – Köszönöm, hogy nem hagytál itt.
Szóra nyitottam a szám, de mivel nem tudtam, mit mondhatnék, inkább csak egy ujjal végigsimítottam az arcán és a mellkasára hajtottam a fejem. Lehunytam a szemem, belesimultam az ölelésbe.
Szokatlan volt ez az új, kevésbé zárkózott Ruel. De tetszett. Most, hogy már nem rejtegette előlem a múltja sötét darabkáit, mintha az őt körüllengő komor felhő is elhalványult volna valamelyest.
Ennyi vér és könny után szükségem volt erre. Segített, hogy ne őrüljek bele teljesen a kudarcba. Megnyugtatott, hogy végre biztonságban lehetek, és valakinek igenis számít, hogy élek-e vagy sem.
Kis híján el is szenderedtem a karjaiban, ám ekkor megéreztem, hogy megfeszülnek az izmai.
– Kalena – súgta.
Felkaptam a fejem.
– Mi történt?
– Figyelt minket.
Ruel elhúzódott és leugrott a szikláról. A szívem még hevesebben kezdett dobogni a mellkasomban, mikor előhúzta a tőrét.
Moccanni sem mertem. Ha most megtámadnak minket, nem tudok se harcolni, se menekülni. Ilyen állapotban nem. Még ezt a kis sétát a partig is alig bírtam ki, hát még, ha futnom kellene...
Valami megmozdult a nádasban.
Visszatartottam a lélegzetem és füleltem.
Csobbanás. Először csak egészan halkan, aztán hangosabban.
Egy.
Kettő.
Három szívdobbanás.
És semmi. Még mindig semmi.
– Menjünk innen – suttogtam, de Ruel válasz helyett csak az ajkához emelte az ujját, hogy csendre intsen.
A nádas újra megzizzent. Aztán hirtelen egy kéz nyúlt ki belőle. Belemarkolt az iszapba, tapogatózott és tövig a földbe mélyesztette az ujjait, majd lassan felhúzta magát a partra.
Egy görnyedt, fekete alak emelkedett ki a vízből.
Tágra nyílt a szemem. Sejtelmem sem volt, mit keresett itt, de ránk talált.
Az utolsó őrző eljött értünk.