Csontok a víz alatt

• XVI •

Nem a nagymamám állt a küszöbön. Első pillantásra legalábbis szentül hittem, hogy nem lehet ő. Ez az asszony jóval fiatalabbnak nézett ki nála, még nem látszottak meg rajta annyira az idő nyomai – a tartása sem volt olyan görnyedt, mint amilyennek lennie kellett volna, és a hajába sem vegyültek ősz tincsek. Tüzetesebben megvizsgálva azonban be kellett látnom, hogy igenis Rotta mamával állok szemben.
Az ajtófélfába kapaszkodott és hunyorogva nézett rám. Nem szólalt meg.
Szánt szándékkal nem töröltem meg a könnyáztatta arcom, hátha így kelthetek benne egy kevés szánalmat irántam. Éppen arra készültem, hogy előhúzzam a karperecet, amit anya adott és rögtönözzek valami hihető mesét arról, ki vagyok én és miért vagyok itt, ám ekkor meghallottam a tétova kérdést.
– Lidja?
Reméltem, hogy sikerült időben elrejtenem a meglepetést az arcomról. Nem éppen erre a fogadtatásra számítottam. Ilyen rosszul látott, vagy anya és én valóban ennyire hasonlítottunk egymásra?
Talán a szerencse mégiscsak mellém állt ma éjjel. Semmiféle terv nem lapult a tarsolyomban azzal kapcsolatban, hogyan szedhetném ki belőle az igazságot és érhetném el, hogy gyanútlanul segítsen nekem, így viszont már nem is tűnt olyan lehetetlennek a kihívás. Csupán annyi a dolgom, hogy sodródjak az árral.
Felpillantottam rá, annyi hamis érzelmet sűrítve a tekintetembe, amennyit csak bírtam.
– Visszajöttem – feleltem. – Sajnálom, hogy így magadra hagytalak.
Még ha akartam, sem tudtam volna hangosabban beszélni. Olyan hevesen lüktetett a szívem, hogy levegőt is csak felületesen kaptam.
Hátborzongató érzés volt felölteni magamra anya szerepét, de már nem fordulhattam vissza. Tudnom kellett nagymama titkát. Ha most nem használom ki a kínálkozó alkalmat, sosem lesz még egy ilyen esélyem. Soha nem látom őt újra.
Rotta mama felém lépett, papucsának sarka éleset koppant a küszöbön. Még mindig úgy bámult, mintha szellemet látna, pedig nem is ő volt az, aki napok óta holtakkal beszélgetett.
Aztán egyik pillanatról a másikra megtört a kábulat. Széttárta a karját és szorosan magához húzott, még a bordáim is beleroppantak. Fejét a vállamba fúrta, rojtos vállkendője teljesen körbeölelt. Illata leginkább a lecsöpögő gyertyaviaszra emlékeztetett, na meg arra a keserű gyógyteára, amit mindig megitatott velem, ha nem bírtam elaludni.
– Nem kellett volna így rád ijesztenem – mormogta a hátamat simogatva. – Szegény kislány. Bocsáss meg nekem!
Nagyot nyeltem, közben óvatosan a vállára tettem a kezem.
– Megbocsátok.
Hogy pontosan miért is bocsátok meg, azt még csak halványan sejtettem. Úgy éreztem, szüksége volt rá, hogy hallja ezt. Bármit is tett, megbánta. Igaz?
Elhúzódott. Nehéz volt eldönteni, hogy az arcán bánatot vagy inkább megrökönyödést látok.
– Nem. Az nem elég – jelentette ki hirtelen jóval határozottabban, mint eddig. – Helyre kell hoznunk. Értsd meg végre, hogy csak te lehetsz rá képes! – Nem is parancsnak hangzott, sokkal inkább könyörgésnek.
Karon ragadott és behúzott magával a kunyhóba, az ajtó nyikorogva becsapódott mögöttünk. Bezárta, aztán már vissza is fordult felém. Régóta nem éreztem magam ennyire otthon. Minden holmi ugyanott volt, mint az én időmben, Rotta mama hozzájuk sem nyúlt anya halála óta. Ugyanaz a mályvaszínű, csipkés szegélyű függöny, ami miatt az utcára alig látszott ki a kályhában ropogó tűz fénye. Az ablakban álló ősöreg ládikók és porcelántányérok, a plafonról csüngő tollas díszek, az ajtóra szögelt hímzett terítő – minden a helyén volt. Egyedül az a megnyugtató, szeretetteli légkör hiányzott, ami akkor töltötte meg ezt a helyet, mikor Rotta mama, Mila és én még még egy összetartó kis családot alkottunk. Azt már sosem kapom vissza.
– Miért tartottad titokban előttem? – jutottam szóhoz nagy nehezen, elnyomva magamban a borús gondolatokat, hátha ezzel a kérdéssel a rejtély nyitja felé terelhetem a beszélgetést.
Rotta mama az ablakhoz lépett és egy bögre gőzölgő teát emelt le a párkányról.
– Túl fiatal voltál, hogy megértsd. Attól tartottam, hogy még most is az vagy. – Végig a bögrét nézte. Remegett a kezében, egy kevéske ki is löttyent a földre. – Az a fiú teljesen elcsavarta a fejed. Nem hagyta, hogy arra figyelj, ami a feladatod lett volna. Azt hittem, el fog venni tőlem.
Rettegés és düh elegye festette sápadttá az arcát.
– Elias jó ember – jelentettem ki dacosan. Tudtam, hogy anya is ezt mondta volna. – Nem fog elvenni tőled, és tudnod kell, hogy szeretem őt.
Összepréselte az ajkát, aztán felnézett. Valami azt súgta, hogy anya sokszor találkozott már ezzel a szigorú pillantással. Én is mindig megkaptam, ha kiderült, hogy valami rosszban sántikáltam.
– Nem szeretheted – jelentette ki. – Nincs még itt az ideje. Megmondtam, már annyiszor megmondtam neked, hogy felesleges bárkit is szeretned, ameddig az erdő elveheti tőled. Nem menekülhetsz el a sorsod elől, Lidja, akkor sem, ha ő ezt akarja elhitetni veled és sületlenségekkel tömi a fejed. Rám kell hallgatnod! Mindennél fontosabb, hogy most józan maradj és ne holmi falusi csavargókra pazarold az energiád...
Beharaptam az ajkam.
Lehet, hogy anyát éppen ez űzte be az erdőbe, miután elmenekült Rotta mamától. Ha később Elias valóban a tó áldozatává vált, amiről nagymama korábban figyelmeztette, nem maradt számára semmi, ami Vormában tarthatta volna. Folytatta, amit egykor elkezdett, csak ezúttal nem Rotta mama kedvéért.
Hanem apa megmentéséért.
– Tudom – szakítottam félbe keserű szájízzel. – Ezért vagyok itt. Nélküled nem fogom tudni teljesíteni a kötelességem.
Egy pillanat erejéig úgy éreztem, hogy újra önmagam vagyok. Ezt most nem csak anya nevében mondtam. Nekem is szükségem Rotta mama segítségére ahhoz, hogy megtudjam, teljesen reménytelen-e a helyzetem vagy sem. Érdemes-e egyáltalán küzdeni, vagy már úgyis veszett ügy az egész.
Ha itt maradnék, lenne otthonom, lenne családom. Viszont csalódást okoznék Ruelnek és magára hagynám Milát. Az eltűnések folytatódnának, épp úgy, mintha meg sem próbáltam volna megtörni az átkot. Ha maradok, minden, amit eddig tettem, hiábavalónak bizonyul.
Rotta mama odacsoszogott elém és felém nyújtotta a teát.
– Magamnak főztem, de ahogy látom, neked nagyobb szükséged van rá – tette hozzá. – Nagy butaság volt épp a Lunnaje után elszökni otthonról, gyermek. Látom rajtad, hogy össze vagy zavarodva. Még nem tudod uralni a mágiád. Vagy talán épp ez volt az, ami elrettentett? – Lehalkította a hangját. – Mitől ijedtél meg ennyire? Tőlem vagy önmagadtól?
A bögre forró volt a kezemben. Nem kortyoltam bele, csak néztem, ahogy a gőzcsíkok egymásba tekerednek a tea felett.
– Tőled – feleltem végül csendesen.
Tudtam, hogy bűnös. Éreztem a mozdulatain, a hangján, minden egyes lélegzetvételén.
Elfordult.
– Igen – motyogta. – Igen, gondoltam. Nem kellett volna megtudnod, soha nem kellett volna. Bocsáss meg nekem.
Olyan gyorsan emelkedett és süllyedt a mellkasa, hogy azt hittem, menten elájul.
– Nem ezt érdemelte – suttogta most már sokkal inkább magának, mint nekem. – Ó, a szellemek könyörüljenek rajtam, Kesia soha nem érdemelt volna ilyen testvért, egy ilyen szörnyeteget...
Összerándult, két kezével teljesen eltakarta az arcát.
Kesia. A szellemlány. A testvére.
Most már biztossá váltam benne, hogy amit a fogadóban hittem, igaz. Gyilkos. Végzett a saját nővérével, és a halál valami borzalmassá változtatta a kiszivárgott mágiáját. Jatta is megmondta: ha a mágia gyilkol, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Az átok volt a büntetés Rotta mama  bűneiért cserébe.
De miért tette? Mi vehetett rá két testvért, hogy ilyen kegyetlenséggé fajuljanak a dolgok?
Megdermedtem, végigfutott rajtam a hideg. Talán csak véletlen volt. Egy ugyanolyan szerencsétlen alkalom, mint mikor én összevesztem Milával, aztán elértem, hogy ártatlanul, boszorkánnyá nyilvánítva kivégzésre ítéljék.
Talán Rotta mama ugyanolyan meggondolatlan és ostoba volt, mint én. Csak ő sokkal rosszabbul járt. Őrjítő lehetett ennyi éven át őrizni ezt a titkot, hisz engem is iszonyúan gyötört, ameddig el nem meséltem mindent Ruelnek. Neki senkije sem volt, aki meghallgatta volna. Nagy nehezen összeszedte a bátorságát és elmondta a saját lányának, de csak annyit kapott jutalmul, hogy Lidja elmenekült tőle.
Nem csoda, hogy ilyen megszállottan helyre akarta hozni. Épp, mint én.
– Nem hibáztatlak érte, anya – mondtam lágyan és vigasztalón a könyökéhez érintettem a kezem. Ösztönösen jöttek a szavak, teljesen beleéltem magam a szerepbe. Ezen kívül, ha elhitetem vele, hogy megbízhat bennem, talán még többet is elárul.
Vajon mi történt volna, ha anya tényleg visszajön hozzá? Ha nem hagyja magára?
Rotta mama hirtelen felkapta a fejét lesöpörte magáról a kezem. Tágra nyílt a szeme, hátrálni kezdett. Kizökkentem a szerepből. Ötletem sem volt, mi baja.
– Te... – susogta. – Te nem vagy a lányom.
Leeresztettem a karom. Szóra nyitottam a szám, hogy magyarázkodni kezdjek, de ő váratlanul rám üvöltött.
– Menj innen! Nem vagy a lányom!
Soha nem láttam még ilyen féktelen haragot az arcán. Ilyen vad, mindent elsöprő gyűlöletet. Még nem is eszméltem fel teljesen a döbbenetből, mikor minden átmenet nélkül egyszerűen rám vetette magát. Hátrébb botladoztam, elejtettem a teát. A bögre darabokra tört a földön. Felszisszentem, mert a forró lé a kezemre fröccsent. Rotta mamára is bőven jutott belőle, de még ez sem állította meg teljesen. Félrerúgta maga elől a szilánkokat és gurgulázó hörgéssel megragadta a blúzom.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy kitépjem magam a szorításából. A ruhám ujja a hirtelen rántástól elszakadt, egy gomb a fadeszkákra koppant és végiggurult a padlón. Az ajtóhoz ugrottam és feltéptem volna, viszont a zár nem engedett. Pánik kúszott a torkomba. Egyre csak rángattam a kilincset, de semmi.
Én ostoba. Csapdába sétáltam, és még csak észre sem vettem. Nagymama, az egyetlen személy, aki végre segíthetett volna megérteni, mi folyik körülöttem, éppen meg akart ölni. De miért pont most? Miféle hibát vétettem, amiből rádöbbent, hogy nem én vagyok az ő Lidjája?
Félve hátrapillantottam. Rotta mama arcáról félig lebomlott a bőre, a keze pedig már csupán rothadásnak indult húscafatokból és sárga csontokból állt. Teste meghajlott, fejét furcsa szögben billentette oldalra.
Szédültem az undortól és a félelemtől. Mintha a rémálmom kelt volna életre.
Mély levegőt vettem, hogy megőrizzem a maradék nyugalmam. Nem, ez nem Rotta mama. Ez a tó egyik őrzője. Megtaláltam. Egyfelől örültem, hogy rábukkantam a csontokra, másrészt viszont már kevésbé voltam lelkes, miután ráeszméltem, hogy innen esélyem sincs elmenekülni, ráadásul semmiféle fegyvert nem hoztam magammal.
Majdnem ugyanaz a lény állt előttem, mint amivé Zmerik kapitány is változott Kolsgradban. Nagymama viszont a szemem láttára változott át, és mivel ráncos bőre nem perzselődött hamuvá, láttam a túl ismerős fekete ereket is, amelyek a teste minden szegletét átszőtték. Ez azt jelenti, hogy...
Velem is ez fog történni?
Mielőtt lenézhettem volna a karomra és megbizonyosodhattam volna arról, hogy én még nem nézek ki úgy, mint egy rothadásnak indult hulla, Rotta mama – vagyis, javítottam ki magam, a lény – megint visítva felém vetődött és torkon ragadott. A hátam az ajtónak préselődött. Hiába markolásztam a szoknyám, semmi nem volt nálam, amivel akár csak egy kicsit is feltartóztathattam volna.
Mama ujjai a bőrömbe mélyedtek, teljes erőből szorították a torkom. Minden egyes lélegzetvételért meg kellett küzdenem. Kapálóztam, de feleslegesen. Kezdett homályossá válni előttem a világ, a mellkasomba szúró fájdalom lebénított.
Nem szabadott volna egyedül idejönnöm. Ha vártam volna néhány percet odakint a fogadó előtt, hogy lenyugodjak és hagytam volna, hogy Ruel is velem jöjjön, most nem kellett volna az életemért harcolnom. Habár, erős túlzásnak tűnt ezt harcnak nevezni.
Hirtelen eszembe jutott, hogy azért mégsem vagyok teljesen védtelen. A kötényem alatti zsebben kitapintottam a henkjákat. Fájni fog, ez egészen biztos. De nem maradt más lehetőségem. Vagy vállalom a kockázatot, vagy itt és most meghalok.
Ujjaim a kövek köré zárultak, az egyik jéghideggé vált a tenyeremben. Nem láttam nidákat, de tisztán éreztem, ahogy a holt lelkek összegyűlnek a kunyhó körül. Rögtön megérkezett a fájdalom is. A karomról mintha késekkel kapargatták volna le a bőrt, a vérem az ereimnek feszült. Rotta mama pedig egyre csak szorongatta a torkom, körmei nyomán vér serkent a nyakamon.
Ne hagyjatok magamra – könyörögtem némán. Ne most! Már olyan közel vagyok.
Tényleg ez lesz a végzetem? A saját otthonomban fojt meg a saját nagymamám?
Rotta mama fogása enyhült, mikor felfigyelt a kintről beszűrődő hangos süvítésére. A szél beszökött az ajtó alatti vékony résen, nekifeszült a gerendáknak. Az egész kunyhó recsegett és ropogott. Aztán fülsiketítő csengéssel kirobbant az ablak.
Levegő. Végre! Rotta mama eleresztett. Képtelen voltam másra gondolni, egyre csak ez az egy szó ismétlődött a fejemben. Levegő, levegő...
Ziháltam, csillagok táncoltak a szemem előtt. Pislogtam néhányat, mire nagyjából kitisztult a látásom. A szellemek betörtek a kunyhóba és jéghideg szellő kíséretében körülvették a groteszk lényt. Már alig maradt rajta bőr, sokkal jobban emlékeztetett egy ijesztő, csontokból összeragasztott madárijesztőre. Ide-oda billegett, a kavargó kísértetek látszólag összezavarták.
Most nem öltöttek saját alakot, mint mikor Jattával harcoltunk a katonák ellen. Ahhoz nem voltam elég erős. Ezúttal a szelet és az utcáról összeszedett apró porszemeket használták fel, hogy valamiféle kezdetleges testet öltsenek. Ám a lelkük nagyon is itt volt. Engem védelmeztek. Válaszoltak a hívásomra.
Egy csipetnyi büszkeséget éreztem, mikor rádöbbentem, hogy sikerült visszavágnom a csontlénynek és teljesen egyedül kísérteteket idéztem. Még a fájdalom is eltompult, pedig a nyakamból vékony csíkokban vér csordogált és a méreg hatása sem volt valami kellemes. Csupán akkor költözött vissza belém a rettegés, mikor még mindig nem nyílt ki a bejárati ajtó, hiába ráncigáltam újfent teljes erőmből.
Taktikát változtattam, inkább az ablak felé vettem az irányt. A talpam alatt csikorogtak a szétszóródott üvegszilánkok.
Kereken két lépést tudtam megtenni, aztán valami ledöntött a lábamról. Meglepett kiáltásom nyögésbe fulladt, ahogy a földre estem, a kezembe szilánkok fúródtak. A lény a vállamba kapaszkodva lenyomott a padlóra, egyik csontos kezével a hajamba markolt és felrántotta a fejem. Értelmetlen volt küzdeni ellene. Fájdalmas nyöszörgés tört fel a torkomból, szememet könnyek csípték. Elfogytak az ötleteim. Csak a végtelen kín maradt, ami kivett belőlem minden maradék energiát.
Mikor a lény súlya megszűnt a hátamon és a bőrömbe vájó karmokat sem éreztem már, először azt hittem, elvesztettem az eszméletem. Tulajdonképpen ebben a percben egészen örültem volna neki. Sejtelmem sem volt, meddig bírom még.
De a fájdalom és a véráztatta ruhám is megmaradt. A tenyerem, a hátam, az egész karom égett. Fémes ízt éreztem a számban, de még nyelni sem volt erőm.
Csak azért vettem rá magam, hogy kinyissam a szemem, mert meghallottam a kiáltást.
– Kalena!
Kibukott belőlem egy szaggatott sóhaj. Fel akartam térdelni, de visszacsuklottam a szilánkok közé.
Vártam az újabb fájdalomhullámot, a fogakat, amelyek átharapják a torkom és véget vetnek a szenvedésnek, vagy a karmokat, melyek elevenen szétszaggatnak. Úgy féltem, hogy meghalok, hogy még az óvatos érintéstől is összerezzentem, ami segített, hogy feltérdeljek.
– Fogd meg! – dörrent rám a hang. Ez már cseppet sem volt olyan gyengéd, mint a kéz, ami felsegített. – Gyerünk! Vedd el, gyorsan!
A markomba csúsztatott valamit. Véres volt a kezem, ebben biztos voltam, mert csúszott a tenyeremben. Egy tőr. És...
– Ruel – leheltem kábán.
Ó, jóságos szellemek. Itt volt, tényleg itt volt! Utánam jött. Kinyúltam és görcsösen megragadtam az inge ujját. Egy röpke pillanatig rám nézett, és amit láttam... Parázslott a tekintete, még soha nem láttam benne ennyi érzelmet egyszerre. A fagyos, halványkék szemek haraggal, elszántsággal és félelemmel teltek meg.
Félelemmel.
Ruel félt?
Hirtelen elfordította a fejét és talpra állt. Kicsúszott a kezemből az ing, és ettől egyszerre olyan védtelennek és gyengének éreztem magam, hogy kis híján sírva fakadtam.
Meg is feledkeztem a lényről, amit ezidáig újra csapdába ejtett a szellemforgatagom. Ám a kísértetek gyengültek. Meg akartak óvni, de nem voltak többek kóbor, testetlen lélekcafatoknál. Nem tudtak örökké megvédeni.
A szörnyeteg sivítva célpontot váltott, ezúttal Ruelt szemelte ki magának. Balszerencséjére új ellenfele már nem bizonyult olyan könnyű prédának, mint én.
Ruel kitért a heves karmolások elől, annyira fürgén mozgott, hogy még a lénynek is komoly kihívást okozott. Ugyan csak egyetlen tőr volt nála, módszeresen támadott és egyre több kisebb vágást ejtett a szörnyetegen. Ki akarta fárasztani – épp, mint az ellenfelét a szüreti játékokon.
Néha elhibázta és nem volt elég gyors, hogy kitérjen egy-egy csapás elől, mégsem hagyta, hogy a lény a földre kényszerítse. Sőt, inkább ő szorította sarokba a csontszörnyet, aki beszorult az ablak és a kályha közé.
Mindeközben én azon voltam, hogy talpra álljak valahogyan. Segíteni akartam, csak azt nem tudtam, mit tegyek. Okosabb ötlet híján egyszerűen csak felemeltem a tőrt, a dulakodókhoz sántikáltam és mikor a lény nem figyelt, a hátába döftem.
Annyit értem el, hogy Ruel helyett újra engem vett célba. Megpördült és rám vicsorított. Arra számítottam, hogy egy mozdulattal felmetszi a torkom és végez velem, ehelyett azonban Ruel vállát kapta el, hogy a falnak taszítsa. Rettegés söpört végig rajtam, mikor a lény kivillantotta a fogait és Ruel arcához hajolt.
Megöli. Meg fogja ölni...
Rekedt sikoly szakadt fel belőlem, a tőr helyett már a henkját markolva a szörnyre rontottam. Olyan gyorsan történt minden, hogy azt hittem, elkéstem.
A vakító fény és a forróság váratlanul érkezett, ledöntött a lábamról. Egyik pillanatról a másikra tűz vett körül. Gyilkos, plafonig érő lángok pattogtak mindenütt, amerre csak néztem. Lassacskán sűrű, szúrós szagú füst töltötte meg a levegőt.
A lény nem sokkal mellettem hevert, a tűzhullám megperzselte. Ruel felette térdelt, az egyik késével a földhöz szegezte. Haja izzadtan tapadt a homlokához, karja remegett a megerőltetéstől, de ezen kívül nem tűnt úgy, hogy bármi komolyabb baja lenne. A tűz elkerülte, épp úgy, ahogyan engem.
Kellett egy kis idő, hogy ráeszméljek, mi okozta a lángokat: a szellemforgatag, amit magamhoz hívtam. A por és a szél helyett most a kétségbeesésem hatására a kályhában lobogó tűznyelvekből alkottak maguknak testet, és az egész kunyhót felgyújtották.
Füst marta a torkom. Minden egyes köhintéssel egyre kimerültebbé váltam, már képtelen voltam rá, hogy felálljak. Csukott szemmel vonszoltam el magam Ruelig, aki a rángatózó csontszörnyeteget próbálta lefogni. Gyorsan rám sandított, majd kétrét görnyedt a köhögéstől.
Mielőtt kiszabadulhatott volna Ruel fogásából, a lény mellkasán tátongó hamuvá égett lyukba nyomtam a kezem és megmarkoltam kérges, sötét bőre alatti csontjait. Ugyanazt éreztem, mint Zmeriknél. A csontok nem hozzá tartoztak, csupán testet adtak neki. Alig tartotta össze őket valami.
Nem láttam mást, csak gomolygó szürkeséget és fénylő parázsdarabkákat. Makacsul szorítottam a csontot, még akkor sem eresztettem, mikor a szörnyeteg irtózatos erővel vonaglani kezdett alattam. Ki akartam húzni a kezem a csonttal együtt, hogy végre véget vessek ennek a pokolnak, de nem maradt bennem elég erő.
A forróság elviselhetetlen volt, fullasztó kelepcébe zárt. Kezdtem azt hinni, hogy nem jutunk ki innen élve, ám ekkor Ruel szorosan mellém húzódott. Egyik kezével átkarolta a derekam, a másikkal pedig ő is megragadta a csontot. Éreztem a nyakamon a heves lélegzetvételeit, a közelsége különös önbizalommal töltött el. Hisz nem voltam egyedül. Nem hagyott magamra, nem hagyott meghalni. Valamiért visszajött értem.
Közös erővel rántottunk egyet a csonton. Undorító reccsenés. Sziszegés. A lény megdermedt, a tűz kialudt. Majd minden elcsendesedett.
Szétfolyt körülöttem a kunyhó képe, a padló besüppedt alattam, mint egy hatalmas dunyha, aztán végleg elnyelt. Kapaszkodtam a csontba és Ruel karjába, ami még mindig védelmezőn körém fonódott. Kapaszkodtam, amíg csak tudtam.
Aztán a valóság, mint egy túlfeszített cérna, megadta magát és elpattant. Ketté szakadt a szál, ami az emlékképhez kötött minket.
Tehetetlenül hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.