Csontok a víz alatt

• XV •

Hogy lehet valami egyszerre ismerős, és mégis ennyire idegen?
Anya. A szó ezernyi elmosódott, régóta a szívem mélyén őrizgetett gondolattal fonódott össze. Emlékképekkel, amelyeket magamnak alkottam róla, noha soha nem is ismertem valójában. Emlékekkel egy lányról, aki egykor Rotta mama szeme fénye lehetett. Egy lányról, aki elindult a saját útján, még akkor is, ha tudta, hogy talán soha nem térhet vissza. Aki magamra hagyott, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy szeretett.
Mert szeretett, szeretnie kellett... Igaz? Hisz a saját lánya voltam.
Nem bírtam levenni róla a szemem. Egyszerű, bokáig érő barna szoknyát viselt egy fodros ujjú, cseresznyevörös blúzzal. A nyakában néhány csontamulett lógott gyöngyökkel díszített zsinóron.
Rettegtem, hogy egyszer csak felébredek ebből a képtelen álomból és újra a pajtában találom magam, ahol elaludtam a Lunnaje éjszakája után. Most, hogy hirtelen szemtől szembe találtam magam a halott anyámmal, úgy éreztem magam, mintha kavargó vízbe merültem volna, ami hirtelen megfagyott körülöttem. Én pedig tehetetlenül beleragadtam a pillanatba.
Lidja – anya – hunyorgott, aztán mikor felismerte a mellettem tétován ácsorgó alakot, felderült az arca. Szerencsére észre sem vette, milyen kába tekintettel bámulok rá.
– Elias! – Pár lépésbe tellett csupán, és már ott is termett, a fiú nyakába ugrott. Szorosan átölelte őt, az ingére hajtotta a fejét. – Megijesztettél.
Elias vetett rám egy zavart pillantást. Bocsánatkérőn elmosolyodott, aztán Lidja köré fonta a karját.
– Ne haragudj – felelte könnyedén és puha csókot nyomott a lány sötét hajára. – Legközelebb majd az ablakon át jövök. Azt már megszoktad, nem?
Lidja elhúzódott és megcsóválta a fejét.
– Nem így értettem. Eltűntél. – A korábbi derűnek nyoma sem maradt az arcán. – Napok óta nem láttalak, még csak egy árva üzenetet sem hagytál. Azt hittem, már megint bajba keverted magad, vagy ami még rosszabb, a vitánk után egyszerűen csak fogtad magad és...
– Hé, hé! – szakította félbe Elias és finoman az arcára tette a kezét, mire ő elnémult. – Nyugalom. Csak akadt egy kis dolgom a szüreti játékokon, ennyi az egész.
A lány összevonta a szemöldökét.
– Olyan dolog, mint a múltkori?
Elias elvörösödött.
– Nem – morogta és megdörzsölte a tarkóját. – Tudod, hogy nem szokásom verekedni. Az csak egy... kivételesen előnytelen alkalom volt.
Lidja megforgatta a szemét.
– Előnytelen? – horkant fel. – Elég enyhe szó arra, hogy kis híján rádöntöttél egy asztalt a kormányzó unokaöccsére.
– Megérdemelte volna.
– Nem tudom, feltűnt-e, de még mindig fél Vorma erről pletykál.
Elias pimasz vigyorra húzta az ajkát.
– Róla vagy rólam?
– Leginkább rólam – mormogta Lidja maga elé.
Sejtettem, hogy nem a furulya visszaszerzése volt itt a lényeg. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan eleinte hittem. Elias fenyegetést látott Jagorban – mintha azzal, hogy az ajándékát elveszítette, magát Lidját is kockára tette volna.
– Na jó, tudom, ostoba ökör vagyok. Sajnálom – folytatta sietve, aztán felsóhajtott. – Nem térhetnénk vissza inkább az ölelkezős részhez?
Olyan bűnbánó képet vágott, amilyet én is mindig előszeretettel alkalmaztam, ha szorult helyzetbe kerültem. Ezen akaratlanul is felkuncogtam.
Lidja tekintete erre váratlanul felém villant. Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig az árnyékban állok. Talán ezért nem voltam olyan feltűnő és ezért beszélgettek úgy, mintha itt sem lettem volna. Tettem egy fél lépést előre, így az olajlámpa fénye már megvilágította az arcomat.
– Elfelejtetted említeni, hogy vendéget is hoztál. – Lidja Eliasnak címezte a szavait, de közben engem nézett. Meg akartam szólalni, hogy ne csak ácsorogjak itt, mint egy néma fadarab, de Elias megelőzött.
– Ó, igen. Ő itt Kalena – mutatott be, majd büszkén előhúzta a furulyát, amit loptam. – Nélküle ez még mindig Dvorkovnál lenne. A segítségéért cserébe megígértem neki, hogy elviszem őt a falu boszorkányához.
– De hát... hogyan szerezted vissza? – bukott ki Lidjából. – Várj! Hagyjuk, inkább ne is mondj semmit. Nem akarom tudni.
– A lényeg, hogy helyrehoztam a hibámat – biccentett Elias színpadiasan.
A lány szeme elkerekedett, mintha csak most döbbent volna rá a nyilvánvalóra.
– A szellemekre! Ezért tűntél el? Hogy visszaszerezd ezt a kacatot? – Hitetlenkedve felnevetett. – Ha ezt tudom, faragtam volna neked másikat.
– Haragudtál... – kezdte Elias bizonytalan hangon, de Lidja közbevágott.
– Nem ezért! – Ellágyult a tekintete, a mosolya még gyönyörűbbé tette az arcát. Szép volt, pont olyan bájos, mint Mila. – Sokkal inkább amiatt, mert még mindig azt hiszed, hogy bizonyítanod kell nekem. Még mindig felidegesíted magad Jagoron, hiába tudod pontosan, hogy már eldöntöttem, mit akarok. Téged választottalak. Akárhány bolondságot is csinálsz, ez nem fog változni.
Elias ugyanolyan reményteli fénnyel a szemében nézett rá, mint rám, amikor elővettem a zsebemből a furulyát. Összeszorult a szívem. Tényleg szerette őt. Le sem tagadhatta volna. Vajon milyen érzés lehetett ez? Tudni, hogy van valaki, aki ennyire ragaszkodik hozzád, és akinek ilyen őszinte szerelem lakozik a szívében.
Ruel – jutott eszembe hirtelen. Miért nem akart bejönni velem? Talán megbánta, amit a téren tett és szeretett volna elkerülni egy ideig? Az emlékezetembe villant az ölelése, aztán a pillanat, amikor az ajka a bőrömhöz ért. Átkozott legyek, ha az csak a véletlen műve volt! Ha Elias nem jelent volna meg...
– Ne haragudj, Kalena – zökkentett ki a gondolataimból Lidja hangja. – Borzasztóan udvariatlan vagyok, csak raboljuk az idődet. Biztosan kellemetlen lehetett ezt végighallgatnod.
– Semmi gond – legyintettem. – Örülök, hogy megoldódott a helyzet.
Melegen rám mosolygott, nem is sejtve, mennyire fájt őt így látnom. Míg a szellemlány a kinézete miatt volt ismerős, ő a viselkedésével érte el ugyanezt. Az illedelmes kedvessége hihetetlenül emlékeztetett Milára.
– Köszönjük a segítséged! Ha már Elias idehozott, mit tehetek érted? – folytatta.
Mondd el, miért vesztél össze Rotta mamával. Vagy azt, miért éppen Alla fogadójában szálltál meg és miért mentél be az elátkozott erdőbe, mikor Elias teljes szívével szeretett téged. Mondd meg, miért kellett meghalnod, mielőtt megismerhettelek volna. Áruld el, ki az a lány az erdőben, ha nem te – cikáztak a gondolatok a fejemben. Minden szavam, minden kérdésem fontos lehetett. Ki kellett használnom ezt az alkalmat, hiszen tőle talán végre megtudhattam a tó rejtélyének nyitját. Mély levegőt vettem, végül csak ennyit feleltem:
– Szükségem van valakire, aki ért a gyógyítás művészetéhez. Azt hiszem, megmérgeztek.
Kinyújtottam a karom és felhúztam a blúzom ujját. Ijedtség suhant át az arcán.
– Értem – mondta komoly hangon. Finoman a bőrömhöz érintette az ujját, aztán tágra nyílt szemmel felnézett rám. – Nem véletlenül jöttél épp hozzám, igaz? Ez nem egyszerű méreg. Ez mágia – suttogta.
– Elias azt mondta, értesz a mágiához.
Az említett nyelt egy nagyot, mikor visszaigazítottam a blúzom a helyére, eltakarva ezzel a fekete ereket. Lidja elhúzta a kezét. Bólintott.
– Jól mondta. Kövess!
Megfordult, elindult fel a lépcsőn. Szorosan a nyomában maradtam. Mellettem Elias sétált, hogy a lámpával megvilágítsa előttünk a lépcsőfokokat. A fény megcsillant a fakorlát szegleteit beszövő pókhálócsomókon.
Alla fogadója a falu egyik legöregebb épülete volt, de az asszony kínosan ügyelt arra, hogy mindig tisztaság uralkodjon idebent. Ahhoz képest, hogy a szüreti játékok alatt általában minden kocsmában pezsgett az élet, szokatlan volt ez a nagy csend és sötétség. Meg a kosz.
– Egy pillanat – szólalt meg Lidja lehalkított hangon. Elkérte Elias lámpását és benyitott az egyik fenti szobába. A reszkető fényben egy göndör hajú, fiatal lány alakját pillantottam meg a szoba közepén álló ágyon. Csak pár évvel lehetett idősebb nálam. Egy pokrócot ölelt magához, látszólag mélyen aludt. Lidja óvatosan visszacsukta az ajtót.
– Hogy van? – kérdezte Elias.
– Jobban – felelte, majd felém fordult. – A testvére Kolsgradban él. Gyermeke született, így az egész család a fővárosba utazott. Alla pár nappal előtte megbetegedett, így nem tarthatott velük – magyarázta.
– Te vigyázol rá?
Bólintott.
– Igyekszem megtenni, ami tőlem telik, de a tüdőgyulladás nem játék. A szellemeknek hála, legalább már a láza elmúlt.
Végre értelmet nyert, miért volt zárva a fogadó ilyen forgalmas napokon. Hát ezért szerette Alla asszony mindig is a családom. Ezért adott nekem munkát, amikor el akartam menekülni a származásom elől. Ismerte anyát.
– Mondtam, hogy egy igazi angyal – tette hozzá Elias. – Dorotta nem törődne a sirkaiakkal, ő viszont nem ilyen előítéletes. Hacsak nem az ingyen szállás miatt csinálja, ki tudja... – vigyorgott, mire Lidja szórakozottan a vállára csapott.
Bementünk a szomszédos szobába, ahonnan a sárgás fény egészen a lépcsőig kiszűrődött. A helyiség apró volt, a fehér ágynemű a sarokban álló ágyon teljesen összegyűrődött. Lidja mindenféle holmiját ide dobta – rongyokat, vékony könyvecskéket és egy apró ládikót, ami emlékeztetett a henjkák dobozára –, de még az ablak alatt álló asztalka is tele volt üvegekkel és félig leégett gyertyacsonkokkal. Ugyanolyan káosz uralkodott a szobájában, mint otthon a kunyhónkban. Gyorsan elpakolt az ágyról, majd ráterített egy színes kendőt.
– Ülj csak le – biccentett felém, miközben kihúzott az asztal alól egy sámlit.
Alighogy letelepedtem az ágyra, ő már ott is ült velem szemben és maga elé húzta a karom. Elias karba tett kézzel állt az ajtónak támaszkodva.
Lidja újra feltűrte a blúzom és végigvezette az ujjait az ereim nyomán. Mikor a mágiája vizsgálódón megérintette az enyémet, égető fájdalom mart belém. Elrántottam a kezem, élesen felszisszentem.
– Bocsánat – nyögtem ki. – Mindig ez történik.
– Segíteni szeretnék, de nem tudom, mi lehet ez – dünnyögte maga elé. – Még sosem láttam ilyet. Hol történt?
Ideje volt kockáztatnom.
– Az erdőben.
Megdermedt, résnyire nyílt az ajka. Bevált a csalim. Tudott róla, ismerte az átkot. Már csak azt kellett kiderítenem, hogy pontosan mit és mennyit tudott.
– Az erdőben – ismételte alig hallhatóan.
– Ott. Azt hallottam, kísértetek járják – jegyeztem meg, mintha fel sem tűnt volna, mennyire megrémisztettem.
A szemembe nézett.
– Nem csak hallottad. Láttad is őket, igaz? – Nem feleltem, mert nem volt rá szükség. Magától is kitalálta. – Csonthölgy vagy, éppen úgy, mint én. Érzem rajtad.
– Igen.
Kesernyésen elmosolyodott, majd megfogta a kezem.
– Azt hittem, már nincsenek többen. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül.
– De hát eddig sem voltál – vontam vállat. – Az édesanyád is metvajka, nem igaz? Ő talán tudja, mi lehet ez.
A padlót nézte, beharapta az ajkát.
– Ne akarj elmenni hozzá – mondta színtelen hangon. – Higgy nekem. Ha én nem tudom, mi ez, ő aztán végképp nem fogja.
Meglepett ez a lekezelő hangnem.
– Meg kell próbálnom – makacskodtam, de még Elias is a fejét rázta.
– Előre szólok, nem szereti a váratlan látogatókat. Személyesen tapasztaltam – nevetett fel rekedtesen. – Talán csonthölgy vagy, de ettől még érhetnek meglepetések. Én is azt hittem, hogy örülni fog nekem, ha már visszahozom a családba a tuuli vérvonalat, és nézd csak meg, mi lett a vége.
A tuuli vérvonalat. Rotta mama egyszer régen elmagyarázta nekünk, miért olyan fontos ez. A csonthölgyek mindig két gyermeket szültek: két lányt, akik közül az egyik örökli majd a mágiát. Ha viszont sirkai vér került a családba, az ősi hagyomány megtört.
Tudtam, hogy Rotta mama megszegte a szabályokat, hiszen Vasil acélbőrű volt. Anyának éppen ezért nem születhetett testvére. Sokáig még az sem volt biztos, hogy van-e egyáltalán mágiája. Miután kiderült, nagymama kincsként kezelte őt, mindent megtanított neki, amit csak tudott. A történet folytatását azonban soha nem hallottam tőle.
Csak annyit tudtam, hogy apám mindent elrontott.
De mivel? A szerelmével?
– Ezért vesztetek össze? – tört ki belőlem a kérdés. – Elias az oka?
– Hát persze, a nők mindig is harcoltak a kegyeimért – vigyorodott el a fiú a szokásos szemtelenségével.
Ezen még én is elmosolyodtam, Lidja arca viszont ugyanolyan komor maradt.
– Nem csak ő – kezdte. – Elegem lett belőle, hogy irányítani akarja az életem. Rákényszerített, hogy helyrehozzam a hibákat, amiket ő követett el. Úgy viselkedett, mint egy szent, miközben ő a legnagyobb bűnös, a legnagyobb hazug ebben az egész átkozott faluban! – A végére már úgy hadart, hogy alig értettem, mit mond.
Felkaptam a fejem. Eszembe jutottak nagymama szavai. Sajnálom, hogy nem az vagyok, akinek hittél. Aztán azok, amiket a Lunnaje után súgott nekem a pajtában. Mielőtt kirohant a zuhogó esőbe és örökre eltűnt. Ránk vár a feladat, hogy helyrehozzuk, ami tönkrement. Hiszen nekem is ugyanezt mondta. Azt mégsem említette, mi ment tönkre. Mit tett tönkre.
– El kell mennem hozzá – közöltem rezzenéstelen arccal. – Kérlek – folytattam lágyabb hangon. – Segíts, Lidja! Talán, ha velem tartasz, beenged majd.
Hevesen csóválta a fejét.
– Nem megyek oda – vágta rá, aztán elhallgatott.
– A méreg végezni fog velem – játszottam ki az ütőkártyámat. Csak az volt a szomorú, hogy talán valóban ez lesz az igazság.
Lidja hosszan nézett rám. Tépelődött. Végül előtört belőle egy halk sóhaj, az asztalkához lépdelt és a kezébe vett egy csontkarperecet. Csak akkor láttam, hogy ez ugyanaz a kígyós ékszer, mint amelyiket a padláson találtam a holmijai közt, mikor a tenyerembe fektette.
– Ha ezt megmutatod neki, tudni fogja, hogy én küldtelek.
– Köszönöm. – Megpróbáltam mosolyogni. Nagyjából sikerült. A zsebembe dugtam a karperecet.
– Ha nem sikerül a látogató, itt örömmel látunk – mondta Elias, mikor feltápászkodtam az ágyról és az ajtóhoz ballagtam.
– Sok szerencsét! – Lidja odalépett hozzám és a karomra fektette a kezét. – Remélem, sikerrel jársz.
– Tényleg gyere vissza, ha Dorotta kidob a kunyhójából – kacsintott rám Elias, miközben Lidja mögé lépett és átkarolta a derekát. – Sok a szabad szoba. Még annak az északinak is lenne hely. Ígérem, nem zavarnálak meg titeket éjjel.
Fel sem fogtam igazán, hogy mit mondott. Csak az járt a fejemben, hogy lejárt az időnk. Mély levegőt vettem, hogy ne váljon könnyessé a szemem. Az egyik felem rohant volna Rotta mamához, hogy végre megtudjam, miféle titkot rejtegetett mindvégig, a másiknak viszont semmi kedve nem volt elmenni innen. Hiszen itt volt minden, amire valaha is vágytam: anya, apa, és egy hely, amire a második otthonomként tekintettem.
Ha egyszer visszatérek a saját valóságomba, minden más lesz. Elképzeltem. Elias, Lidja... mind halottak. Jagor az a kegyetlen kormányzó, aki készen áll, hogy golyót röpítsen a szívembe az első adandó alkalommal, mikor meglát. Én pedig újra egyedül, a káosz kellős közepén.
Az, hogy megtöröm az átkot és nem lesz több eltűnés, nem jelenti azt, hogy Jagor megkegyelmez. Ugyanúgy megöletheti Milát, felforgathatja a falut és fellógathat engem a főtéren, ha úgy tartja kedve.
Miért lenne szebb a jövő? Miért kellene harcolnom érte, ha tudom, hogy úgyis kudarccal végződik majd? Itt, a múltban még minden jó volt. Jobb. Itt még lehetne családom. Lehetne otthonom, barátaim, és nem kellene amiatt aggódnom, mikor dugnak be egy koszos cellába a mágiám miatt.
Elias lekísért a lépcsőn, kinyitotta előttem az ajtót. Megköszörülte a torkát.
– Nos, azt hiszem, itt az ideje elbúcsúzni.
Némán álldogáltam a küszöbön. Az arcomba vágott a hűvös levegő. Hiába kerestem, Ruelt sehol sem láttam odakint.
– Örülök, hogy megismerhettelek titeket – mondtam csendesen. Olyan egyszerű mondatnak hangzott. Mindennapinak. Most jöttem rá, milyen érzés az, amikor komolyan gondolom.
– Hát még én. – Elias szélesen mosolygott, de összeráncolta a homlokát, mikor meglátta, hogy én nem. – Mi a baj?
Nem álltam rá készen, hogy újra átéljem ezt. Vasilt, Jattát és Aleket is elveszítettem. Soha többé nem látom őket újra. Ha most kilépek ezen az ajtón, apa és anya itt maradnak.
– Semmi – suttogtam, és nagy nehezen sikerült visszamosolyognom. – Remélem, még látjuk egymást.
Lesétáltam a tornácról. Elias még utoljára intett egyet, aztán becsukta az ajtót. Kattanás. Sötét. A hideg szél belekapott a szoknyámba. Lassan kihúztam a karperecet a zsebemből.
Talán léteznek titkok, amelyekre jobb, ha soha nem derül fény. Nem kértem sokat, tényleg nem. Csak biztonságot, otthont és embereket, akik szeretnek.
Minden itt volt. És én egyszerűen csak hátat fordítok neki?
– Elég sokáig tartott.
Elraktam a karperecet és megfordultam. Ruel állt mögöttem, a szemében néma kérdés. Megtaláltad, amit keresünk?
– Semmit sem tudtam meg – vallottam be az utca kövezetére szegezett tekintettel. – Azt mondják, Dorotta nem enged be idegeneket a kunyhójába, így nem fog segíteni nekem. Lidja sem tud mit kezdeni a méreggel. A csontokról pedig fogalmam sincs, merre lehetnek.
Sokáig nem felelt.
– Eddig azt mondtad, tudod, mit csinálsz.
– Nem tudtam – reccsentem rá. – Hazudtam, Ruel! A mágiám töredéke a korábbinak, már semmit sem érzek. – Felrántottam a blúzom ujját, a holdfény élesen kirajzolta a fekete ereket. Néhány már meg is dagadt, feszítette a bőröm. – Akárhányszor használni akarom az erőm, a méreg erősebbé válik. A szellemlány figyelmeztetett, és egészen idáig vissza is fogtam magam, ezért tompultak el az érzékeim. Nem segített, még így is egyre rosszabbul néz ki a karom, a fájdalom pedig egyenesen elviselhetetlen...
Ziháltam. Olyan erővel markoltam a blúzom, hogy majdnem elszakítottam.
Ruel kifejezéstelen arca sem javított a helyzeten.
– Miért nem mondtál erről egy szót sem? – kérdezte végül.
– Mert már vége van – suttogtam. A hajam az arcomba hullott, de még arra sem vettem a fáradságot, hogy kisöpörjem. – Gondolkodtam. Azt hiszem, itt kellene maradnunk.
Felmordult.
– Itt? Ezt nem gondolhatod komolyan.
Döbbentnek tűnt. Vállat vontam.
– Itt legalább még semmi nem romlott el. Ha hazatérek, mindent el fogok veszíteni. Nem akarok visszamenni abba a valóságba, hát nem érted?
– Nem.
Düh villant a szemében, hiába igyekezett visszafojtani.
– Hát persze, hogy nem. Miért is értenéd? – Felnevettem, kissé már hisztérikusnak éreztem a saját hangom. Tudtam jól, hogy szánalmas vagyok. – Neked soha nem volt családod. Te magányos vagy, mogorva és hűvös, mint egy darab kő a Bratsanka mélyén.
Közelebb lépett, meglepetésemre megragadta a karom.
– Mit mondtak neked ott bent?
Elléptem tőle, kirántottam a karom a szorításából.
– Semmit. De nem fogok mindent eldobni magamtól újra és újra! Épp elég volt Mila és mama, aztán Vasil, aztán most még ez is...
– Ez nem a valóság – szakított félbe fogcsikorgatva. Tisztán látszott rajta, hogy kezdem kihozni a sodrából.
– Épp ez a baj! – kiáltottam. – Hogy nem az. Hogy te sem vagy az.
Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna.
– Ha egyszer végzünk ezzel az egésszel, olyan lesz minden, mint ezelőtt, vagy csak még sokkal rosszabb – folytattam. – Te rögtön el fogsz tűnni és éled majd szépen tovább a saját életed, mert már nem lesz rám szükséged, hogy keresgéld a nyomorult csontjaidat – sziszegtem.
– Kalena – morogta, miközben újra a könyökömre markolt. – Nem a mágiád miatt...
– Dehogynem – vágtam közbe gúnyosan. – Te magad mondtad: ha tehetnéd, egyedül csinálnád végig. Tudod mit? Csináld csak. Mert én itt fogok maradni.
– Mi a pokol ütött beléd? – Olyan erős volt a szorítása, hogy kezdett zsibbadni a karom. A szeme fakón ragyogott a holdfényben.
Miért nem volt képes megérteni? Belefáradtam, hogy egyik kudarcból a másikba küzdöm magam, és még mindig fogalmam sincs, mivel állok szemben. Nem győzhetek. De ha győzök is, utána semmi sem vár rám. A régi életem örökre elveszett. Az újtól pedig rettegtem.
– Engedj el – leheltem.
Nem eresztett. Csak nézett rám. Dühösen, csalódottan.
– Kérlek, Ruel. – Összeszorítottam a szemem, csípték a könnyek. – Csak engedj el, és hagyj egyedül.
Leeresztette a kezét, ökölbe szorította maga mellett.
– Vissza fogok jönni. Ne gyere utánam – szólaltam meg halkan, aztán megfordultam és elsétáltam. Nem hallottam lépteket magam mögött. Ott állt, ugyanúgy, ahogy hagytam.
Sejtelmem sem volt, hogy azért, mert megbízott bennem, vagy csak azért, mert még túl döbbent volt ahhoz, hogy megmoccanjon. Valószínűleg inkább az utóbbi.
Szótlanul csoszogtam végig az utcán, most már nem is próbáltam magamban tartani a könnyeket. Meleg cseppekben folytak le az arcomon, teljesen elhomályosították a látásom.
Valahonnan a távolból hallottam a zeneszót. A főtéren még mindig tartott a mulatozás.
Volt egy családom. Voltak barátaim. Volt egy életem. Hová lett minden?
Most egy senki voltam, egy lélek nélküli báb, akit a múlt és a jelen közt rángatott a saját kétségbeesése. Egy rettegő kislány csupán, elveszett álmokkal és tönkretett jövővel. Csak a mágiám miatt kellettem bárkinek is. Most még az is cserben hagyott.
Észre sem vettem, mikor értem a kunyhónk elé. Halvány fény szűrődött ki odabentről. Megálltam az ajtónk előtt.
Síri csend. 
Felrémlett előttem életem eddigi legborzalmasabb napja. Itt történt minden, ebben a kunyhóban. Sok-sok éve már. Mila az ágyon feküdt, nyakig betakarózva, vöröslő arccal. Rázta a hideg, minden porcikája remegett. Nem volt magánál a láztól, a haja nedves csomókban tapadt a homlokára. Én a földön ültem mellette és vártam, hogy nagymama végre tegyen valamit.
– Varázsolj – kértem Mila kezét szorongatva. Forró volt, túlságosan forró. – Gyógyítsd meg!
Ő csak a fejét csóválta.
– Nem tudok mit tenni érte, gyermek.
Ezt nem voltam hajlandó elhinni.
Sírva fakadtam.
– De tudsz. Kérlek, mama – szipogtam. – Nem akarom, hogy... – Elakadt a hangom. Már ekkor is tudtam, mi történik azokkal, akik ennyire betegek és hosszú napok múltán sem javul az állapotuk. – Nem mehet el. Nem akarom. Segíts neki!
Rotta mama csak lehorgasztotta a fejét. Persze, nem segített. Nedves borogatást tett Mila homlokára, aztán visszaült a székére.
Egész éjjel sírtam, miközben Mila nyöszörgését hallgattam. Az ágy lábánál aludtam. Köré hordtam mama összes talizmánját, hátha az ősszellemek megvédik a testvérem, és minden este forró teát főztem neki. Letettem mellé a padlóra, de reggel ugyanúgy ott állt. Kihűlve, érintetlenül.
Ez volt az a nap, amikor eldöntöttem, hogy nagymama nem boszorkány. Nem lehetett igazi csonthölgy, ha nem tudta meggyógyítani a haldokló Milát – attól a naptól kezdve Rotta mama egy csaló volt csupán a szememben. Mila később felépült, én pedig megígértem neki, hogy sosem fogom egyedül hagyni, ha megesküszik rá, hogy ő sem hagy magamra engem.
Felsóhajtottam. A kezemet az ajtóhoz emeltem, hogy bekopogjak, de végül visszaejtettem magam mellé.
Rotta mama rejtegetett valamit. Valami súlyosat és sötétet.
Meg kell tanulnod kezelni mindazt, ami a birtokodba került, mielőtt áldás helyett átok válik belőle. Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint én, Kalena – hangzottak fel a szavai az elmémben. Zsongott a fejem, de a hangok megállíthatatlanul visszhangzottak tovább, nem tudtam elhallgattatni őket. Ugyanazokat a hibákat.
Én miféle hibát vétettem?
Majdnem megölettem a saját nővérem.
Rotta mama pedig... A szoknyámba markoltam. Jeges borzongás futott végig rajtam. Végre nem őt hallottam a fejemben. Hanem Jattát.
Az erő arra szolgál, hogy megvédjük és segítsük a népünket. Ha valaki gyilkol vele, annak súlyos következménye van.
Hazugnak hittem, mert soha nem használta a mágiáját. Akkor sem, amikor könyörögtem neki. Amikor Mila élete volt a tét. Talán ezért nem.
Kényszerítenem kellett magam, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. Kezdtek összeállni a rejtély darabkái, de még mindig nem adtak teljes képet. Miért tette volna? És pontosan hogyan gondolta, hogy képes leszek egyedül helyrehozni egy ilyen bűn következményeit?
Anyának sem sikerült. Belehalt.
Láttam magam előtt a szőke lány szellemét.
Ideje lenne elgondolkodnod azon, hol az én helyem ebben a történetben.
Volt egy sejtésem. 
Vagy talán nem mered bevallani azt, hogy gyilkos vagy?
Tőle akartam hallani, mi történt. A gyilkostól. Megszorítottam a zsebemben a karperecet és hangosan bekopogtattam. Pár pillanat múlva kattant a zár.
Aztán kinyílt az ajtó.