Csontok a víz alatt

• VIII •

A hangfoszlányok irányába indultam, de mielőtt akár egyetlen lépést is tehettem volna, Ruel a köpenyemnél fogva elkapott és visszahúzott.
– Hová mész? – morrant fel halkan.
– Bajban vannak – sziszegtem, és kirántottam ruhám a markából. – Nem hiszem, hogy a tó teljesen véletlenül küldött minket ide. Világos, hogy tennünk kell valamit!
Néhány pillanatig úgy meredt rám, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy esőtáncot akarok járni az alagút lépcsőjén.
– Azt sem tudjuk, kik ezek – mondta végül. – Mégis mi az ördögöt akarsz velük csinálni?
Hogy magyarázzam ezt meg neki? Még én magam sem értettem pontosan, mi történik, azon kívül, hogy ennek a Vasilnak halottnak kellene lennie. A saját szememmel láttam a sírját a kápolnánál! Talán a nidákon kívül élőholtak is járkálnak az erdőben. Vagy a múltba kerültünk. Esetleg mindez csupán egy félreértés és ez a férfi egyáltalán nem is az, akinek hiszem. Végtére is, egyiket sem tartottam kizártnak. Ki kellett derítenem, mi folyik itt.
– Odamegyek – jelentettem ki.
– Nagyszerű ötlet – felelte Ruel gunyorosan. – Na és mit mondasz nekik? Azzal kezded, hogy metvajka vagy, vagy azzal, hogy csontokat keresel a tóba fulladt holtak feltámasztásához?
Szúrós pillantást vetettem felé.
– Csak hogy tudd, nem érdekel a véleményed – morogtam az orrom alatt. – Ha nem akarsz, nem jössz. Nélküled is megoldom.
Mielőtt tiltakozhatott volna, elléptem tőle. Figyelve, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjam, egy távolabbi fa mögé osontam, ahonnan már ráláttam a hangok tulajdonosaira.
Az egyikük, egy nyurga, fekete hajú fiú egy lapos szikla tövében ücsörgött. A jobb kezén vöröslő folt még innen is csúnyának nézett ki, de erősen kételkedtem abban, hogy halálos seb lenne.
A másik férfi nem sokkal mellette térdelt. Idősebbnek tűnt nála, vöröses haja miatt rögtön gyanítottam, hogy acélbőrű lehet. Csak a sirkaiaknál volt gyakori ez a hajszín. A társa sérülését vizsgálgatta, de feltűnt, hogy időnként a fák közé pislant. Mintha attól tartana, hogy észreveszi őket valaki.
– Le fog esni a kezem, igaz? Tudom, hogy le fog – nyögte a fiú, aztán drámaian hátravetette a fejét. – Legközelebb egyedül jössz, én aztán nem leszek újra kígyóeledel. Micsoda szörnyű ár ez néhány szem ócska, szottyos bogyóért...
– Csak óvatosan. Ha ezt Jatta előtt mondod, kitekeri a nyakad – jegyezte meg Vasil nyugodtan.
– Kit érdekel! Végem van, már érzem, ahogy terjed a méreg. Nem tudom mozgatni az ujjaim. Érted ezt? Hiába akarom, nem mozdulnak!
Lassan elmosolyodtam, mert már kezdtem sejteni, mi történhetett. Összeállt a fejemben a tervem. Ennél jobb alkalmam nem is lehetne arra, hogy válaszokat kapjak. Mila szerint ügyes hazudozó voltam – hát akkor ideje volt kihasználnom. Kiléptem a fa mögül és olyan ártatlan arckifejezést öltöttem magamra, amilyet csak tudtam.
– Kalena – szólt utánam Ruel fojtott hangon, de ezúttal már nem törődtem vele.
Vasil és a társa azonnal felfigyeltek rám, még csak ki sem kellett sétálnom teljesen a fák közül.
– Nocsak, úgy látom, felesleges elmennem a fővárosig ahhoz, hogy bajba jutott szerencsétleneket találjak – kiáltottam oda nekik vidáman. – Jól hallom, csak nem épp a halálán van valaki?
Vasil felegyenesedett és gyanakodva végigmért. Elég élőnek tűnt.
– Ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést cseppet sem kedvesen. Erre a másik fiú is felkapta a fejét, kíváncsian pislogott rám Vasil mögül.
Oldalra billentettem a fejem, nem hervadt le a mosolyom.
– Csupán egy fáradt utazó, aki Kolsgradba igyekszik. Úgy tudom, nagyon keresettek ott mostanság a gyógyítók, én pedig a legjobbak közé tartozom – vontam vállat, mintha mindez nem is számítana túl sokat. Bíztam benne, hogy ezzel felkeltem az érdeklődésüket. Az, hogy a főváros a célom, tökéletes álca volt. Valóban az erdőn át vezetett a legrövidebb út, de az utazók általában kerülőt tettek, csak hogy ne kelljen betenniük ide a lábukat.
– Gyógyítónő! – rikkantott fel a sziklánál heverő fiú vigyorogva. – Fantasztikus. Pont ő kell nekünk, micsoda szerencse!
Éppen erre számítottam. Vasilt azonban nem győztem meg.
– Jól teszem, hogy veletek pazarlom itt az időm? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. – Kell a segítségem?
– Még szép, hogy kell! Éppen... – felelt a fiú Vasil helyett, mire ő egy éles pillantással elhallgattatta.
– Alek nem haldoklik, csak a félelem beszél belőle.
– Még hogy félelem, kikérem magamnak. Belőlem aztán nem... – hallottam a háttérből.
– Igaz, hogy nem ártana, ha egy hozzáértő is megvizsgálná a marást – fűzte hozzá Vasil tűnödve.
Csípőre tettem a kezem.
– Sok ilyet láttam már – mondtam, és ebben kivételesen nem hazudtam. Rotta mamát évente többször is felkeresték a falusiak ehhez hasonló gondokkal. Legalább olyan jól tudtam kezelni őket, mint ő. Ha nem még jobban. – Tudok segíteni, ha elfogadjátok az ajánlatom. Ígérem, nem harapok.
Már nem kellett sok, hogy meggyőzzem. Kezdett elfakulni a gyanakvás az arcáról. De azért még nem tűnt el teljesen.
– Miért vág át egy ilyen fiatal lány teljesen egyedül az erdőn? Veszélyes ez a hely, nem hozzád hasonlóaknak való.
– Nincs egyedül.
Tágra nyílt a szemem, mikor meghallottam a hátam mögül Ruel hangját. Nem számítottam rá, hogy a segítségemre siet. Ahogyan a Vasil arcára hirtelen kiülő haragra sem, amikor meglátta őt.
– Északi – mormolta. – Mit keres itt a te fajtád?
Reméltem, hogy nem látszott meg rajtam túlságosan a döbbenet. Ruel dorleni? Még csak nem is a birodalomból való? Habár, jobban belegondolva rájöhettem volna magamtól is. Elképesztően világos szemek, hűvös, tartózkodó viselkedés... azt beszélték, hogy ez tipikus az északiakra. Érzéketlenek és kegyetlenek, egytől egyig. Ugyan Ruel egy szóval sem mondta, hogy a császár seregéből szökött meg, kissé még így is becsapva éreztem magam.
Most már végképp nem értettem, minek jött az erdőbe. Ráadásul az északiak már jó ideje háborúban álltak Sirkával. Mindenki tudta, hogy rettentő hadseregük van, és szinte minden birodalom néhány napnyi ostrom után a lábuk előtt hever, amit meg akarnak kaparintani. És sokat meg akartak. Kihasználták az erejüket: a kontinens egyik leghatalmasabb országát építették fel.
Persze, a fele csak a hódításaikból származott, épp úgy, mint Tuulna, a népem egykori otthona. Nem sok minden volt közös a tuuliakban és az acélbőrűekben, de ez az egy igen: az északiakat mindkettő gyűlölte.
– A lánnyal vagyok – folytatta Ruel.
– Ó, értem – bólintott Vasil, majd felém fordult. – Miféle aljas zsarolással vett rá, hogy vele maradj? Bántott? Fogságban tart? Ne félj bevallani. Megvédünk, ha kell.
– Ne provokálj, sirkai, mert nem jársz jól vele. – Ruel hangja olyan jegesen csengett, hogy még én is éreztem a fenyegetés súlyát.
Nem volt időm emésztgetni a meglepetést, közbe kellett lépnem. Még véletlenül sem akartam, hogy elfajuljanak a dolgok.
– Pénzért van velem – feleltem sietve. – Ruel egy szabad zsoldos, nem az északi seregből való. Felbéreltem magam mellé, mert kellett valaki, aki biztosítja a védelmem az úton.
Egy pillanatra mintha elismerés villant volna át Ruel arcán a rögtönzött magyarázatom hallatán.
– Itt jobbak a lehetőségeim, rendesen megfizetnek – tette hozzá a kis mesémhez. Egészen szórakoztatott, hogy belement a játékba. – Elvégzem a dolgom és jobb harcos vagyok, mint akármelyik acélbőrű, akit ti itt katonának csúfoltok. Ezen kívül más nem érdekli azt, akinek van egy csepp józan esze.
Egy rossz szavam sem lehetett az alakítására. Látszólag Vasil is megnyugodott tőle valamelyest. Azt leszámítva persze, hogy még mindig az oldalán lógó apró pisztolyon tartotta a kezét.
– Ritkán hallani dorleni zsoldosokról. A legtöbb, aki idejön, nem húzza sokáig – jegyezte meg. – Csodálom, hogy nem lógattak még fel.
Elmosolyodtam és Ruel vállára tettem a kezem. Megdermedt az érintésem alatt.
– Én mindenesetre örülök, hogy még él és rátaláltam. Nélküle valószínűleg esélyem sem lenne ezen a helyen. Így viszont, hogy itt van mellettem, nincs mitől tartanom.
Vasil arcán is felsejlett egy óvatos mosoly. Kezdett megbízni bennünk.
Halk köhécselés ütötte meg a fülem.
– Elnézést, nem akarok zavarni, de nekem itt még mindig egy hajszálon függ az életem. Értem én, hogy érdekesebbek az új vendégeink, mint a szenvedő barátod, Vasil, de azért valaki lenne olyan kedves és rám is figyelne egy keveset? – kiáltott fel Alek a szikla mellől.
Vasil ellépett előlem, hogy utat engedjen a társa felé.
– Éppen halászni voltam, ő meg bogyókat gyűjtött, amikor belefutott egy kígyóba. – magyarázta. A korhadt fűben heverő apró, fonott kosárra és a kétágú szigonyra siklott a tekintetem. A sziklán egy hálóba csavarva néhány ezüstös pikkelyű hal hevert. Odamentem Alekhez és leguggoltam, hogy megvizsgáljam a marást.
– Hogy nézett ki? – kérdeztem. – A kígyó.
Rotta mama is mindig így kezdte. Ha Alek emlékezett a színére vagy a mintázatára, az rengeteget segíthetett. Óvatosan megfogtam és felemeltem a kezét.
– Honnan tudjam? Azt hiszed, ezzel foglalkoztam?
Közelebb hajoltam. A kézfején több, félköríves fognyom húzódott, körülötte megduzzadt és bevörösödött a bőre. Ismerős volt, láttam már ehhez hasonlót. Magam elé húztam a zsákomat és turkálni kezdtem benne. Alek ennek láttán holtsápadttá vált.
– Ugye nem fogod felvágni? – nyöszörögte. – Mit keresel? Ugye nem kést keresel?
– Siklómarás – feleltem. – Nincs mérge, csak fájdalmas a harapása, ha felidegesítik. Elég, ha lefertőtlenítem és bekötözöm.
Éreztem magamon Ruel és Vasil fürkésző tekintetét, miközben tettem a dolgom. Elővettem az egyik krémemet. Nem sok volt belőle, mert a legtöbbet a piacra készítettem, nem magamnak. Még szerencse, hogy ezt az egy üvegcsényit már korábban elraktam, így Jagor nem tehette tönkre. Óvatosan bekentem Alek sebét és egy tiszta rongyocskát tekertem a kézfejére. Megszagolgatta és elfintorodott.
– Ez büdös.
– És fertőtlenít – mondtam. – Nem arra való, hogy illatos legyen.
– Köszönjük – szólalt meg Vasil, mielőtt Alek tovább panaszkodhatott volna. – Azt hiszem, hálával tartozunk, gyógyítónő.
Megilletődtem a megnevezés hallatán. Persze szívesen kotyvasztottam mindenfélét, ami segíthetett a beteg falusiakon, ezen a téren egészen sok mindent ellestem Rotta mamától, de nem voltam tanult. A fővárosban ennyi nem lett volna elég ahhoz, hogy igazi gyógyító lehessek. Ennek ellenére kellemes volt tetszelegni a szerepben.
– Kalena – biccentettem. – Nem várok hálát. Csupán a kötelességemet végeztem.
Vasil fejet hajtott előttem. Furcsa érzés volt ez a hirtelen jött tisztelet.
– Az én nevem Vasil, ő pedig itt...
– Alek, mint azt már korábban is hallhattad – vágott közbe az említett kidüllesztett mellkassal. – Legendás vándor, történetmesélő és zseniális feltaláló.
Felcsillant a szemem.
– Feltaláló?
– Szereti annak hívni magát – helyesbített Vasil most már őszintén mosolyogva. – Valójában kereskedők vagyunk, a déli kikötővárosból utazunk Kolsgrad felé. Ha jól emlékszem, te és a zsoldosod is oda tartotok. A csapatunk éppen vacsorához készülődik. Ha úgy tartja kedvetek, maradjatok velünk, hisz mind a fővárosba igyekszünk. Ennyit még megtehetünk a szívességedért cserébe, Kalena.
Ruelre pillantottam, mintegy megerősítést várva. Őt azonban nem különösebben izgatta, mit felelek. Talán sértésnek vette, amiért korábban nem hallgattam rá.
– Szerintem semmi akadálya – válaszoltam végül.
– Tudom, hogy az északi vigyáz rád az úton, de biztonságosabb lenne együtt maradni ezen a helyen – folytatta Vasil, mialatt elindultunk a táboruk felé. – Azt rebesgetik, hogy Lijed Vasen, az egyik legveszélyesebb banditavezér a környékbeli barlangoknál időzik. Nem lenne túl szerencsés belefutni az embereibe.
Ruel eddigi unottnak tűnő arckifejezése megváltozott. Most már ő is sejthette, amit én – Lijed Vasen nevével ugyanis ma már csak a gyerekeket riogatták. A barlangokban már nem burjánzott akkora banditatanya, mint az ő idejében, de a félelem megmaradt. Ha Vasil szerint a banditavezér él, akkor – akármilyen hihetetlen volt is – minden bizonnyal a múltba kerültünk. Éppen abba az időbe, amiről Rotta mama mindig is mélyen hallgatott, akárhányszor faggatni próbáltam róla. A nagy Irtás utolsó éveibe.